Houston, baj van… (4. rész)

Elment az űrhajós, aki ezzel a szállóigévé vált mondattal jelezte egykor az irányításnak a NASA történetének egyik legnagyobb vészhelyzetét. Jim Lovell 97 éves volt. Elérkeztünk a befejező részhez.

Sorozatunk első részében felidéztük Lovell fiatalkori éveit, majd a második részben az első űrrepülését a Gemini–7 pilótájaként. Legutóbb a Gemini–12 és az Apollo–8 került szóba. Most folytassuk a nevezetes Apollo–13 küldetéssel.

Aztán a legénységi körforgás kiforogta, hogy Lovell is megkaphassa a maga holdrepülését. Előbb az Apollo–11-en lett Armstrongék tartaléka (és ha valami történt volna, akkor ő lehetett volna az első ember a Holdon, de nem történt), ami azt jelentette, hogy a „kettőt kihagysz” után az Apollo–14-en fogja kormányozni a holdkompot, leszállva valahol a Holdon. De a történelem ismét kavarásba kezdett, mint az Apollo–8 előtt. Volt az űrhajós testületben valaki, Alan Shepard, akit az egészségi állapota kispadra ültetett, igaz rögtön másodedzői minőségben. Shepard egy bonyolult fülbetegséget kapott el, ami miatt leparancsolták bárminemű űrhajóról, de az érdemei miatt kinevezték Slayton mellé az űrhajósok személyzeti vezetőjévé, aki kijelöli a legénységeket, hogy ki utazhat legközelebb a Holdra. Aztán egy váratlan fordulat, egy vadonatúj orvosi beavatkozás megoldotta Shepard fülbetegségét, ő meg azonnal visszahelyeztette magát a személyzeti főnöki státuszból beosztott űrhajóssá, hogy helyet kapjon valamelyik Holdra tartó űrhajón. Ez a Holdra tartó első ilyen űrhajó az Apollo–13 volt, erre jelöltette magát az űrhajóslegenda. Ekkor az űrhivatal vezetése először a történelemben nem fogadta el Slayton hivatalos jelölését: nem engedték, hogy Shepard a 13-as parancsnoka legyen. Helyette azt javasolták Slaytonnak, hogy hagyjon több időt Shepard felkészülésére, tegye át őt az Apollo–14-re, onnan meg hozza előre az egyébként is jobban felkészült Lovell legénységét. Így kapta meg az Apollo–13 parancsnoki tisztét Lovell és készülhetett a Fra Mauro felfedezésére. A NASA ezeknek a repüléseknek a felkészítésénél változtatott a kiképzési szisztémán és az űrhajósok széles körű tudományos kiképzést is kaptak, geológiai terepgyakorlatokkal, kőzettannal, miegyébbel. Lovell olyannyira beleszeretett a tudomány művelésébe, hogy az Apollo–13-nak az „Ex Luna, Scientia” (Tudomány a Holdról) jelmondatot adta.

Lovell beöltözése az Apollo–13 indításának napján. (Kép: NASA)

A Lovell, Jack Swigert és Fred Haise alkotta legénység akkor állt össze, amikor az eredeti hármasból Ken Mattingly-t kicserélték kanyarógyanú miatt Swigertre, majd rövid összeszoktatás után 1970. április 11-én startoltak el, hogy harmadik holdexpedícióként a Hold innenső oldalán az ősi holdfennsíkot tanulmányozzák. A repülés rutinszerűen indult – olyannyira rutinszerűen, hogy az amerikai tévétársaságokat sem érdekelte már, ahogy a teljes közvélemény is lefutott ügynek tartotta –, ami hirtelen fordult válságba egy váratlan hiba miatt. A repülés 55 órája, 54 perce és 53 másodperce tartott, amikor egy a holdközi térségből adott tévéadást követően az irányítás utasította Swigertet, hogy egy beépített ventilátorral keverje meg az oxigéntartály tartalmát a pontos mérés miatt. Ám ez az alkatrész hibás volt, véletlenek egész sorozata vezetett el oda, hogy rosszul működjön. De éppen itt, az űrben jött ki a hibája, hogy a túláram miatt leégett a ventilátor vezetékének szigetelése és a csupasz vezeték forrósodni kezdett, hevítve a tartályban levő gázt, amely egy váratlan pillanatban felrobbantotta a tartályt.

„Houston, van egy kis problémánk” – jelentette Swigert, majd mivel az irányítás nem hallotta jól – később derült ki, hogy a robbanás az antennát is tönkretette, a rádióadás is bajos lett –, Lovell ismételte meg: „Houston, volt itt egy kis problémánk”. Tehát a Houston, baj van szállóige inkább csak afféle fordítói lelemény. Az űrhajósok, bár érezték és a jelzésekből tudták, hogy baj van, nem pánikoltak, hanem higgadt fejjel lépkedtek, felmérve a helyzetet és megoldást keresve a problémára.

Hamarosan kiderült, hogy a holdraszállásról szó sem lehet és az egész repülés mentőakcióba megy át, mivel arra is alig van esély, hogy élve haza tudnak repülni Lovellék. A NASA-nak újra kellett írni a teljes repülési tervet, néha éppen csak órákkal megelőzve az eseményeket. Az űrhajó a Fra Mauro eléréséhez eleve nem a szabad visszatérés pályáján repült, legelőször is vissza kellett oda terelni. Tekintettel arra, hogy a parancsnoki űrhajóban a robbanás miatt megszűnt az áramellátás és egyébként is a robbanás miatt a legtöbb rendszert hibásnak vélték, megszületett a B-terv: a holdkomp lesz a mentőcsónak, a holdkomp hajtóművét használják és oda költöznek az űrhajósok is. A Holdat megkerülték és a holdkomp hajtóművével sikerült a hazairányra állni, azonban amint visszafordultak a Hold mögül, még drasztikusabb intézkedésekre kapott utasítást a parancsnok. Mivel a holdkomp nem erre tervezett akkumulátoraiban nem volt elég áram, le kellett kapcsolni a legtöbb fogyasztót, még a létfontosságúakat is. Nem volt fűtés az űrhajóban, így az űr hidegében hamarosan fagypont közeli hőmérsékleten vacogtak az űrhajósok és vakon repültek, mert a repülésirányító számítógépre sem volt elég áram. Még a hazafelé vezető úton szükséges pályaközi korrekciókat is kézi időzítéssel, indítással és tájolással kellett megvalósítani. A kezdeti érdektelenséget a híréhség váltotta fel és szinte az egész Föld a tévékre és az újságokra tapadt, hogy akár csak információmorzsákat elkapjanak, hogy mi van az űrhajósokkal.

Lovell az Apollo–13 repülésen fagyoskodik. (Kép: NASA)

Megfeszített munkával végül sikerült hazahozni az Apollo–13-at és a három űrhajós megmenekült a halál torkából, amikor becsobbantak a Csendes-óceánba. Ebben a pillanatban ismét Lovell lett az, aki összesen négy űrrepülésével az űrben töltött időtartam rekordere lett két valós, egy virtuális holdutazásával és azzal a repüléssel, amellyel a helyére kattant az a fogalom, hogy holdutazás. A 13-as után Lovell már sohasem repült. A NASA-nál mindenesetre sokan neki tulajdonították, hogy a végén „sikeres kudarcnak” minősíthették a repülést a „sajnálatos katasztrófa” helyett. Thomas O. Paine NASA főigazgató egyenesen azt mondta: „Lovell nagy nyomás alatt mutatott nyugodt ereje” tette mindezt lehetővé. És van egy nem hivatalos rekord is, amit Lovell Swigerttel és Haise-szel tart: amikor elérték a Holdat, mivel nem akartak pályára állni körülötte, magasabb pályán kerülték meg azt, magasabban, mint az összes többi holdexpedíció űrhajója, így vélhetőleg ők az a három ember, akik a legtávolabb jártak a Földtől kilométerben. Emellett Lovell egy különleges klub tagja is, azoké az űrhajósoké, akik kétszer is jártak a Holdnál. Három ilyen ember volt, ő, John Young és Gene Cernan, de Lovell közülük az egyetlen, akik végül csak a Holdnál járt, de nem száll le rá… bár valószínűleg cserélt volna bármelyik kettővel, vagy bármit megadott volna, hogy ő is velük teljesen egy klubban legyen.

Lovell családja (felesége, Marilyn és gyermekei, Susan, Barbara és Jeffrey) az Apollo–13 szerencsés visszatérését követő interjú alkalmával. (Kép: NASA)

Mivel több feladatot nem osztott már rá a NASA, megvárva az Apollo-program befejezését, 1973. március 1-jén leszerelt a Haditengerészettől és az űrhivataltól egyaránt. Útja, mint oly sok más híres űrhajósnak, az üzleti életbe vezetett. Előbb a Bay-Houston Towing Company hajóstársaság vezérigazgatója lett. Innen hamar szakmát váltott és a Fisk Telephone Systemshez igazolt át, majd innen is tovább a Centel Corporationhöz, de ekkor már otthagyva sikerei színterét, Houstont, Illinois-ba, Chicagóba költözve. Itt pörgött fel vele igazán az üzleti élet, a Centelnél alelnöki pozíciót töltött be, míg más szervezetek igazgatótanácsába is beválasztották, így a Federal Signal Corporationéba, vagy az Astronaut Corporation in Americába.

Ezekben az években érte őt egy kedves megbízatás is. 1995-ben Ron Howard filmrendező kiválasztotta Lovell Jeffrey Krugerrel közösen írt regényét, a Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 (Elveszett Hold: Az Apollo–13 veszedelmes utazása), hogy egy nagyszabású hollywoodi filmet készítsen belőle. Lovell szakértőként működött közre végig a filmkészítésnél, amelyben a rendező kísérletet tett arra, hogy a létező legélethűbben mutassa be az űrbeli körülményeket (a forgatás során a jelenteket és snitteket úgy állították össze, hogy ha az egész stábot felteszik egy olyan repülőgépre, amellyel a NASA is a súlytalanságot gyakoroltatja az űrhajósaival speciális repülések során, és mivel ezen repülésekkor nagyjából 30 másodpercre lehet súlytalanságot előállítani, a jelentek férjenek bele ebbe a 30 másodpercbe). A film végén Lovell még egy cameo szerepet is kapott. Amikor Tom Hanksékat kihalásszák a Csendes-óceánból és a mentést végző hordozón ünnepélyesen fogadják őket, a hajó velük kezet rázó parancsnokát játssza Lovell. És a film egyik mellékszálaként életre szóló barátságot kötött Lovell és az őt alakító Tom Hanks.

1999-ben családi éttermet nyitottak Lake Forrestben, amelybe egy Tom Hankstől kapott hatalmas festmény került kiállítási tárgyként, amely a filmben is szerepelt. Az éttermet 2006-ig vezette Lovell, majd átadta fiának, Jaynek, aki még nyolc évig üzemeltette, hogy 2014-ben eladja és a berendezését elárverezzék.

Lovell ezt követően már a nyugdíjasok csendes életét élte, itt-ott feltűnve előadásokon vagy megemlékezéseken. 2023. augusztus 27-én, 71 évi házasság után elvesztette szeretett feleségét, Marilynt.

Majd 2025. augusztus 7-én Lake Forrest-beli otthonában maga is örök álomra hajtotta fejét.

Lovell életének esszenciáját Tom Hanks foglalta össze találóan egyszer: „Vannak emberek, akik mernek, akik álmodoznak és akik elvezetnek másokat olyan helyekre, ahová magunktól soha nem mennénk… nos, Jim Lovell ilyen fajta fickó volt.”

Isten áldja, Mr. Lovell. Godspeed az égi országúton!

Kapcsolódó cikkek:
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (1. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (2. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (3. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13
(4. – befejező - rész)
„Szerencsés tizenhármas”
Realista film az Apollo-13-ról
Újabb legenda távozott