Október 31-én, 87 éves korában elhunyt Thomas Kenneth Mattingly II. Az űrhajózás iránt kevéssé érdeklődők a nevét leginkább az Apollo-13 filmből ismerhetik.
Ken Mattingly 1936-ban Chicagóban született repülőmérnök, berepülőpilóta, űrhajós, az Egyesült Államok Haditengerészetének nyugállományú ellentengernagya. Három űrrepülés (Apollo-16, Shuttle STS-4 és STS-51-C) veteránja, utóbbi kettőnek parancsnoka. A listát olvasva felmerülhet, hogy „de akkor mit keresett az Apollo-13 programban (és filmben)?”. Nos, erről egy kicsit később…
Matinglyt a repülés gyerekkorától fogva érdekelte (apja egy időben az Eastern Arilines-nál dolgozott). Ennek megfelelően, középiskolai tanulmányai 1954-es befejezése után az Auburn Egyetemen szerzett repülőmérnöki BSc fokozatot (1958). Ugyanebben az évben jelentkezett a haditengerészethez, ahol 1960-ban megkapta a pilótajelvényt. Első beosztásában a bivalyerős – de még légcsavaros – Douglas A-1H „Skyraider”-t repülte a USS Saratoga anyahajón települt VA-35-ös alacsony támadó repülőszázadban. 1963-ban átkerült a USS F. D. Roosevelt repülőgép-anyahajóra, ahol már első sugárhajtóműves típusával (Douglas A-3B „Skywarrior”) szolgált a VAH-11-es nehéz támadó században. Első űrrepüléssel kapcsolatos élménye is ehhez az időszakhoz kapcsolódik. Feladatul kapta, hogy Cape Canaveral körzetében a levegőből fényképezze a Gemini űrhajók első személyzetes startját (Gemini-3). A dolog érdekessége, hogy a Gemini-3 egyik űrhajósa az a John W. Young volt, aki évekkel később Mattingly Apollo-16 űrhajójának lett a parancsnoka…
Ezek után számára nem volt kérdéses, hogy berepülőpilóta akar lenni, hisz több űrhajós is azok közül került ki. A logikusnak tűnő Haditengerészeti Berepülő Iskoláról ugyan lemaradt, de sikerült magát bekönyörögni a légierő repülőműszaki kutatópilóta iskolájába, a legendás Edwards Légitámaszpontra. Osztálytársai közül Edgar Mitchell és Karol J. Bobko, oktatói közül pedig Charles Duke és Henry W. Hartsfield később valóban űrhajós lett. (Az előbbivel ráadásul később az Apollo-16, az utóbbival pedig a Columbia űrrepülőgép kabinját oszthatta meg!) Mire 1965 végén végigcsinálta a NASA 5. űrhajós osztályának kiválogatási kálváriáját, már közel 2600 óra repült idővel rendelkezett. Ebből 1000-et sugárhajtóműves típusokon teljesített. 1966 áprilisában végre közölték vele, hogy részt vehet az űrhajóskiképzésen.
Először az Apollo-8 repülését támogató csoportba került, ahol többször volt CAPCOM. Az Apollo-11 repülésnek viszont már az egyik tartalék CMP-je (parancsnokimodul-pilótája) volt, közösen Bill Andersszel. Úgy tűnt, hogy az Apollo-13-mal végre repülhet, mint a 3. holdraszállás CMP-je, még ha a Hold felszínére nem is juthat el. Ám a sors az indulás előtt három nappal közbeszólt!
Az Apollo-13 repülés eredeti, vagy elsődleges személyzete. Elöl Lovell parancsnok, mögötte Mattingly (CMP), végül Haise (LMP)
Kiderült, hogy rubeolafertőzöttel érintkezett, és mivel ő korábban nem kapta el ezt a fertőző betegséget, az orvosok nem akartak kockáztatni! Védettségének hiánya miatt letiltották a repülésről. Érdekes módon nem a teljes legénységet cserélték, csak a tartalék CMP lépett elő az elsődleges legénységbe, Jack Swigert személyében. Mint az ismert, az Apollo-13 műszaki-hajtómű egységében robbanás történt a Föld–Hold repülési szakaszon, amitől a három űrhajós, Jim Lovell, Fred Haise és Jack Swigert közvetlen életveszélybe került. Ekkor jött nagyon jól, hogy Mattingly – aki végül nem lett rubeolás – a Földön maradt. A szimulátorban tesztelt különféle kabin-, űrhajós- és holdprogrammentő eljárásokat, amit az Apollo-13 filmben megfelelően dramatizáltak is.
Az Apollo-13 krízis idején a houstoni irányító központban. Mattingly áll hozzánk a legközelebb, teniszpólóban. A pipázó (!) személy John Young űrhajós, aki majd az Apollo-16-ban lesz a parancsnoka
Első űrrepülésére végül 1972-ben az Apollo-16-tal indulhatott, mint CMP. Parancsnoka John Young, társa a holdmodulpilóta Charlie Duke lett. (Ugye ismerős a két név a cikk elejéről?) Ezután még két űrrepülőgépes úton vett részt (lásd a fotókat később).
Az Apollo parancsnoki-visszatérő moduljának szimulátorában, az Apollo-16-ra készülve
A 4. Shuttle-repülés (1982 nyara) parancsnokként a bal ülésben, pilótája (egykori oktatója az Edwardson) Henry Hartsfield. Ez volt az STS-rendszer utolsó berepülése. Ezután a katapultüléseket kiszerelték és eltűntek az SR-71-ben használt mentőszkafanderek is
Harmadik és egyben utolsó űrrepülésén (1985. január) szintén parancsnok volt (jobb oldalon guggol). Pilótája Loren J. Shriver (1. repülés, balra guggol). Állnak (balról jobbra) Gary E. Payton (PS1), James F. Buchli (MS2) és Ellison S. Onizuka (MS1) – mindhárman újoncok. Onizuka egy évvel később a Challenger (STS-51-L) repülésének 73. másodpercében bekövetkezett robbanásban vesztette életét. Akkor is, és itt is ezt a könnyű kezeslábast hordták… (Képek: NASA)
A NASA-tól 1985-ben vonult nyugdíjba, majd nem sokkal később a haditengerészetet is otthagyta – akkor már kétcsillagos tábornokként (ellentengernagyként) szolgált. Innentől különféle vezető, illetve tanácsadói beosztásokban dolgozott a Grummannél (űrállomás program), a General Dynamics-nál (Atlas rakéta), a Lockheed Martinnál (X-33 program) stb. Kitüntetései, elismerési száma óriási. 1983-ban bekerült a nemzetközi űrhajózás, majd 14 évvel később az Egyesült Államok Űrhajósainak Dicsőségcsarnokába. Féleségével 1970-ben házasodott, egy gyermekük volt. Arlingtonban hunyt el 2023. október 31-én, amit a NASA november 2-án jelentett be.
Kapcsolódó cikkek:
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (1. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (2. rész)
Realista film az Apollo-13-ról
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész)
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (2. rész)
Az utolsó előtti
„Majdnem Challenger”: 25 éve repült az STS-51-C
Streptococcus mitis. Ezt a baktériumot találták a Surveyor-3 több mint két évig a Hold felszínén levő kameráján. Más kérdés, mikor és hogyan került oda...
