A holdprogramban már nagyon messze voltak azok az idők, amikor sürgős volt egy küldetés. Sőt nagyon messze volt az is, amikor maga a program fontos volt. Az Apollo-15 sikere ellenére már nem volt sok hátra, 1971 tavaszán az utolsó előtti expedíció készülődött a Holdra.
A NASA 1971-ben már a holdprogram utáni időkre készült. Meg lassanként arra, hogy más pályára áll, az Apollo űrhajó helyett egy többször felhasználható, olcsó rendszert vezethet be és űrállomást épít. És arra, hogy sokadszorra újragondolja a holdprogram végének menetrendjét. Az Apollónak vége volt már, nem jutott több költségvetési támogatás holdűrhajó, holdrakéta, vagy holdjáró építésére. Az utolsó két repülés szép lassan 1972-re csúszott. Összesen két lehetőség maradt, két utolsó küldetés, hogy minél többet megtudhassunk Földünk kísérőjéről. Épp ezért a NASA-n belül még koncentráltabbá váltak az erőfeszítések, a korábbi célokat az utolsó küldetésekbe kellett valahogy belegyömöszölni. És az eredetileg tíz célpontot is maximum hatra csökkentették a politikai fejlemények – no és az Apollo-13 kudarca. Azaz a maradék két útra még mindig hat célpont jutott. Mindez nehéz választás elé állította a kutatókat. Egy dolog tűnt biztosnak, a küldetés tervezőinek egy merőben új célpontot kellett keresni az addigiaktól. Az Apollo-11 és -12 a holdtengerek asztallap-sima bazaltjából hozott mintákat, az Apollo-15 pedig a Mare Imbriumból; a mare-bazaltokból tehát elég volt. Az Apollo-14 ugyan olyan helyen járt, amely tökéletesen különbözött a holdtengerektől, ám az Imbrium törmeléktakarója vastagon takarta be. Az új jelszó ezért az lett: el az Imbriumtól és a holdtengerektől!
Pár merész tudós szeme megakadt a Tycho-kráteren. Ez messze volt minden korábbitól, hihetetlenül látványos célpontnak ígérkezett és a keletkezésének korát tekintve is úgy három és félmilliárd évvel tért el az elődeitől. De olyan messze feküdt a biztonságos egyenlítői tájéktól és domborzatilag olyan „bonyolult” volt, hogy az Apollo-program igazgatója megvétózta az álmokat. Helyette megmaradt az eredeti tervekben is szereplő, nagyon látványos Alphonsinus-kráter, valamint a kissé kevésbé látványos Descartes-kráter. A fotóanalízisen alapuló leszállóhely-keresés közben a Descartes mellett kis – frissnek tűnő – hamukúpokat fedeztek fel a geológusok, azaz a közelmúltbeli vulkáni működés ígéretét (és azt, hogy a Hold geológiailag még mindig élő égitest). Ez nagyon vonzó ígéret volt, egyszerre kaphattak az ősi magasföldek kőzetéből és a legfrissebben keletkezett kőzetekből is. A küldetések tervezői hamarjában a Descartest jelölték ki célnak és a vulkanizmus felderítése köré szervezték az expedíciót.
A legénység kijelölésében ezúttal sem volt meglepetés. A jó öreg Deke Slayton-féle rotáció szerint parancsnokként John Youngot, az Apollo-10 parancsnoki moduljának pilótáját és az Apollo-13 tartalék parancsnokát jelölték. Young ezzel behozta a rekorder Jim Lovellt, és négyszeres űrutazóvá vált. A holdkomp pilóta posztjára az újonc Charlie Duke került. Duke kvalitásaira mi sem jellemzőbb, mint hogy az egész program leghíresebb és legkényesebb manőveréhez, az Apollo-11 leszállásához Neil Armstrong kifejezetten őt kérte CapComnak. A parancsnoki egység pilótájának Ken Mattingly-t, az Apollo-13-ról kanyarógyanú miatt lerángatott űrhajóst jelölték ki. A felkészülés zökkenőmentes volt, hisz a legénység már végigcsinálta az Apollo-13 tartalékaként a felkészülést, azaz a sajátjukon csak ismételni kellett. Young és Duke ráadásul olyan szerencsés lehetett, hogy annak idején ők kezdhették meg az új holdjáró próbáit, azaz gyakorlatot szerezhettek már az expedíció legfontosabb eszközével is.
A sikeres felkészülés után az Apollo-16 startja már nem sikerült zökkenőmentesnek. Az űrhajó már 1971 decemberében kész volt, ám a kormányhajtóművek üzemanyagrendszerében egy lyukat fedeztek fel, ezért a már az indítópadra is kivontatott Saturn-V-öt visszavontatták a VAB csarnokba és a tetejéről leszerelték az Apollo űrhajót. A hiba gyors kijavítását követően kezdődhetett újra a végszerelés és a startasztalra való vontatás.
A startra 1972. április 16-án került sor, teljes sikerrel. Ám a siker és a hibátlan működés nem tartott túl sokáig. Odaérkezvén a Holdhoz, megkezdődtek a leszállási manőverek, amikor váratlanul baj támadt. A Casper jelű parancsnoki hajóban Mattingly éppen csak elvált az Orion holdkomptól és egy kisebb pályakorrekcióba kezdett, hogy odébb kormányozza magát a holdkomp útjából, amikor a hajtóműtesztet aktiváló parancsra rázkódás és dübörgés volt a válasz. Mattingly még egyszer próbálkozott, majd újraindította az egész rendszert, de a hiba nem tágított. Az Apollo-13 balesetén edződött irányítók lefújták a holdraszállást, az Oriont nem engedték 1 kilométernél messzebbre a parancsnoki hajótól. Hat óra és négy kör kellett ahhoz, hogy Houstonban kielemezzék a helyzetet. Egy korábbi – az Apollo-9-en végzett – teszt eredményei azt sugallták, hogy az SPS hajtómű hibája ellenére is végigvihető a küldetés. A kockázat a vállalható határok között volt és a döntés így nem is volt annyira meglepő: az Orion leszállhat a Descartes-kráter mellé. (Képek: NASA)
Folytatjuk…
Kapcsolódó cikkek:
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (1. rész)
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (2. rész)
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (3. rész)
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (2. rész)
A NASA elvesztett három űrhajóst, veszélybe került Amerika nemzeti presztízse, sőt az űrhivatal léte is. A fő kérdés adott volt: miért?
