Az Apollo program a költségvetési ellenszélben meglehetősen lelassulva, az eredetileg kitűzött kéthavi startsűrűség háromszorosa után 1971. július 26-án indította útra az Endeavour parancsnoki modult és a Falcon holdkompot.
A Saturn-V teljesítménynövelése jól sikerült (gyakorlatilag feláldozták a rakétában maradó biztonsági hajtóanyag-maradékot, hogy az egyes fokozatok hosszabban égjenek), így az első „J” típusú küldetésre induló Apollo-15 rutinszerűen állt pályára. A három nap múlva bekövetkező leszállás utolsó 4-5000 méteréig rutinszerű is maradt minden (ha csak nem számítjuk azt, hogy a leszállóhely a korábbi, „biztonságos” +/- 5 %-os egyenlítői sávtól messze északra, a 25. szélesség körül volt). Bár a leszállást hagyományosan a komputer irányította az előre beprogramozott koordinátákra, a parancsnoknak igencsak észnél kellett lennie, hiszen egy 3-3,5 ezer méter magas hegycsúcsfogsor résein át lehetett eljutni csak a Hadley-völgybe. Ha bármilyen – Armstrongékéhoz hasonló – időzítési probléma lépett volna fel, hamar felkenődhetett volna a Falcon az egyik holdi hegycsúcsra. Sokáig emlékezetes pillanatként mesélték az űrhajósok, hogy amikor a magasságmérőjük 2700 métert mutatott, egyikük látómezejét egy 3300, másikuk ablakát egy 4200 méter magas hegy töltötte ki. Átjutva a hegyeken azonban jött a „szokásos” probléma. A megvilágítás nem sietett a segítségükre, a fotókról és a szimulátorból megismert táj alig emlékeztetett a valódira. Scottnak nem is sikerült pontosan a célkereszt közepén, hanem csak onnan 7-800 méterre leszállni. A Rover azonban bagatellé tette ezt a problémát.
A Falcon a korábbiakhoz hasonlóan simán leszállt, megkezdődhetett a legek küldetése. Érdekes módon először nem a kiszállás volt soron. Az űrhajósok időbeosztása szerint a leszállás után egy holdséta elviselhetetlenül hosszú időt rótt volna az űrhajósokra pihenés nélkül, ezért a holdra érve alvást rendelt el a műveleti terv. Azazhogy mégis volt ez alól egy kis felmentés. Scott még az indulás előtt beleerőszakolt a tervbe legalább egy kis „kukucskálást”. SEVA (Standup EVA – felállva végzett űrhajón kívüli tevékenység) névre keresztelték azt a műveletet, hogy az űrhajósok mintha normál holdsétához készülődnének, leengedték a kabin légkörét, majd felnyitották a tetőn levő ajtót és a parancsnok a hajtómű burkolatára felállva mellig kiemelkedett a holdkompból. Készült néhány fénykép, a tudósok pedig geológiai leírásokat kaptak a parancsnok szájából a leszállóhelyről. Fél óra után véget ért a dolog és az űrhajósok nyugodni tértek.
Scott és Irwin egy sima alvással besöpörtek egy elsőséget is: ők voltak az elsők, akik valóban tudtak aludni a Holdon töltött idő alatt. Nagyban segítette őket az a tény, hogy ők végre levetkőzhettek a szkafandereikből az alváshoz. „Másnap” nagy napra virradt. Félrelökve mindenféle zászlós ceremóniát, ALSEP felállítást, mindjárt a Rover üzembe helyezésével kezdődött a tevékenység. Scott kiszállásakor elhangzott az elmaradhatatlan „első mondat” – „Az embernek muszáj felfedeznie. És az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek" –, majd Irwin is gyorsan a felszínen termett. Mindenki a Roverre volt kíváncsi. A két űrhajós kiszabadította a holdkomp oldalára erősített jármű rögzítéseit és az szépen automatikusan széthajtogatta magát. Az űrhajósoknak csak az üléstámlákat kellett felhajtaniuk. Scott felpattant a holdjáróra, elvégezte a navigációs rendszer kalibrációját, majd a kormányhoz nyúlt. A nagy siker közepette ekkor jött az első csalódás. A Rover első kerék kormányzása nem működött (a hátsó kerekeké igen, így nem volt különösebb baj). Mindössze 45 perc kellett a holdjáró életre keltésére.
Az első igazi holdjárós feladat egy pár kilométeres tesztút volt, amely persze egyben nemcsak teszt, hanem éles bevetés is volt, tekintve hogy a geológiai munka természetszerű része volt a kis kiruccanásnak. Scott és Irwin elhajtottak a leszállóhely egyik legjellegzetesebb pontja, a leszállóhely legmagasabb hegye és az ott kanyargó hasadékvölgy találkozásához, ahol ráadásul még a környék legnagyobb krátere is sötétlett. A holdjáró elvileg 18-20 km/h csúcssebességre volt képes, de a hepe-hupás talaj miatt a 10 km/h-t is éppen csak elérték az űrhajósok. A nagyobb krátereket, mélyedéseket megkerülve, a kisebbeken egyszerűen áthajtva kacskaringóztak a cél felé, de a Rover rendkívül szimpatikusan teljesített.
Az űrhajósok hamarosan felértek a Hadley hegy oldalába, bár közben meglepetten konstatálták, hogy az út közben a fotótérképet nem tudták használni, annyira felismerhetetlen volt a táj (a fényviszonyoktól erősen függött egy-egy kráter képe, más volt a fényképen levő és más a valóságos megvilágítás). Az eladdig csak rádióadásokból tájékozódó tudósok ezen a ponton válhattak felfedezővé. A Rover vitt magával egy színes tévékamerát, amelyet a Földről távirányítottak és amelynek révén a tudósok minden geológiai kutatóállomáson „ott lehettek”. Ehhez mindössze annyit kellett tenni, hogy a holdjáró kifordított esernyőre emlékeztető antennáját a Földre irányozzák az űrhajósok és a houstoni nagy képernyőn (meg „hátsó szobának” nevezett kutatószobában) megjelenjen Scott és Irwin, no és a táj. Az első állomás az Elbow kráter mellett, 3 kilométerre volt a holdkomptól (messzebb, mint amennyit Shepardék egy egész holdsétán megtettek összesen). Némi mintavétel után még érdekesebb helyre készültek Scotték, a hatalmas St. George kráterhez. A holdjáró mindenféle erőlködés nélkül vitte fel őket a hegyoldalba, így máris megmutatkozott az új eszköz haszna: Shepardék kínkeservesen vergődtek fel a Cone kráter dombjára, Scotték viszont kényelmesen, alig valamennyi oxigén és hűtővíz felhasználásával értek el sokkal merészebb helyre.
A hegyoldalba felkapaszkodván gyűjtöttek még némi kőzetanyagot és sikerült olyan helyre elérni, ahonnan beláttak a Hadley-árokba, a másfél kilométer széles és 3-400 méter mély hasadékvölgybe. Készítettek néhány értékes fényképet is, melyeken tökéletesen látszott az árok háznagyságú sziklákkal hintett feneke (később még szerepelt külön holdséta a rianás felderítésére, de a legkiválóbb képek innen származnak).
A bejáratásból ennyi elsőre elég is volt, a holdsétára szánt időtartam felénél visszaparancsolta a műveleti terv az űrhajósokat a holdkomphoz. Ez egyrészről biztonsági intézkedés volt: szigorú szabály volt, hogy az űrhajósok csak olyan messzire távolodhatnak el az űrhajójukkal, ahonnan a Rover hibája esetén gyalog is vissza tudnak térni. Az idő múlásával ez egy egyre szűkülő kört jelentett, amin mindig belül kellett tartózkodni. Másrészt várta még az űrhajósokat néhány „hagyományos tevékenység”, az ALSEP kihelyezése.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (1. rész)
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (3. rész)
Az Apollo program Lovellék kudarcával és Shepardék repülésével mélypontra jutott. A politikusok igyekeztek minél több pénzt elvonni az űrből. Ebben a környezetben született meg az egész program legnagyszerűbb expedíciója.
