Elment az űrhajós, aki ezzel a szállóigévé vált mondattal jelezte egykor az irányításnak a NASA történetének egyik legnagyobb vészhelyzetét. Jim Lovell 97 éves volt.
Sorozatunk első részében felidéztük Lovell fiatalkori éveit, majd a második részben az első űrrepülését a Gemini–7 pilótájaként.
A következő feladat Lovell számára a legénységi körforgásba való visszakerülés volt, Slayton tartaléknak jelölte a Gemini–10 legénységébe. A dolog pozitívuma volt, hogy ez már parancsnoki jelölés volt, negatívuma, hogy a „tartalék jelölés – kettőt kihagysz – repülhetsz” rendszerben a kettőt kihagysz után már nem volt Gemini–13. Ezt hívta az űrhajósszleng „zsákutca jelölésnek”, amikor nem túl motiváló, hogy a semmiért kell dolgozni. Aztán 1966. február 28-án minden megváltozott. A Gemini–9 kijelölt legénysége, Elliott See és Charlie Bassett a kiképzésük során egy egyszerű áttelepülésük során lezuhantak T–38-asukkal és meghaltak. Slayton kénytelen volt ekkor belekavarni a saját rendszerébe. A Gemini–9 tartalékai, Tom Stafford és Gene Cernan előléptek első számú legénységgé, de kellett a helyükre valaki a tartaléksorba, így a Gemini–10 tartalékai váltottak sorszámot és léptek előre. Ez egyben azt is jelentette, hogy Jim Lovell és Buzz Aldrin hirtelen kiléptek a „zsákutca jelölésből” és rájuk várt a Gemini program utolsó repülése, a Gemini–12.
Jim Lovell (jobbra) és Buzz Aldrin, a Gemini–12 személyzete. (Kép: NASA)
A Gemini program közben Lovell utolsó repülése, a Gemini–7 óta mindent is megnyert: megvolt az űrséta, megvolt az űrrandevú, megvolt két űrhajó dokkolása, megvolt a kellő időtartam-repülés, ami a szovjeteknek nem volt meg. Jöhetett az a rész, amikor egyre több űrhajós gyakorolja be a dokkolásokat, űrsétákat, amely tapasztalatok majd aranyat érhettek a Holdon. De volt valami baj. A NASA nem bírt az űrsétával. Végrehajtani sikerült ugyan, a fényképeket lehetett mutogatni a világnak, de a hivatalos jelentések szerint az űrsétát végrehajtó és azalatt érdemi tevékenységet végezni akaró űrhajósok kis híján meghaltak az erőfeszítésekbe, ráadásul az érdemi tevékenység sem lett sikeres. Sorban futott le a Gemini–9, –10, –11 és a helyzet alig változott. A Gemini–12-n volt a világ (és a NASA) szeme, hogy néhány újítást kipróbálva megnyugtatóan mondhassák, a Gemini minden követelményt kipipált és teljesített. És a Gemini–12 parancsnoki jelölésével a zsebében Lovell kezében volt a siker kulcsa.
Jim Lovell és Buzz Aldrin 1966. november 11-én startolt Cape Canaveralről, hogy egy mindössze négy napig tartó utat teljesítsen, ám ebbe a négy napba belezsúfoltak mindent, amit csak a siker érdekében lehetett: randevút és dokkolást egy Agenával, majd három űrsétát. A dokkolásnál rögtön keletkezett egy kis nehezítés, a Gemini dokkolóradarja bedöglött. Ám a másodpilóta ülésében egy olyan ember ült, aki az űrrandevúból írta az egyetemi szakdolgozatát és a társai ezért csak „Dr. Randevúnak” csúfolták, Buzz Aldrin. Aldrint nem zavarta, hogy a radar által támogatott félautomata megoldás nem működik, hanem egy szextánssal addig számolt és manőverezett, hogy így is teljesíteni tudták a közelrepülést és az összekapcsolódást. Aztán szintén Aldrin három űrsétát is tett a repülés során, ügyesen használva az űrhajóra újonnan felszerelt kapaszkodókat és lábtartókat, amelyekkel aztán végre fáradságmentesen végezhetett érdemi munkát. A Gemini–12 1965. november 15-én úgy szállt le és zárta a Gemini programot, hogy a nyomán a NASA nyugodtan adhatta meg a „felsőbb osztályba léphet” minősítést az Apollo-programhoz, a későbbi holdraszálláshoz.
A Gemini–12 Észak-Amerika fölött, a képen az űrhajót az Agena céltárggyal összekötő kábel is látható. (Kép: NASA)
Lovell számára jöhetett az Apollo-program, a holdraszállások ígéretével, ahol amolyan szürke eminenciásnak számított. Nem volt a top jelöltek között, de rögtön ott volt a második vonalban (Slayton az első Apollo-repülések tartalékai közé csupa olyat ültetett, akik majd az igazi leszállások idejére fordultak a legénységi rotációval az elsődleges legénységek közé, ám annak ellenére, hogy a Gemini–12-n Lovell már parancsnokká lépett elő, első megbízatása az Apollókon mégsem parancsnoki volt, hanem csak parancsnokiegység-pilóta lett. Elsőkét az Apollo–9-é. Aztán jöttek a kavarások sorozatban. Legelőbb is Michael Collins, az Apollo–9 parancsnoki egységének pilótája ágynak dőlt egy porckorongsérvvel és kiesett az első számú legénységből. A helyére a tartalék, azaz Lovell lépett és így ismét összekerült régi parancsnokával, Bormannel. Aztán a Hold eléréséért vívott ádáz versenyfutás közben George Low, a NASA igagatóhelyettese briliáns ötlete nyomán az eredeti Apollo–8 és Apollo–9 sorszámot cserélt és a 8-ast a Holdhoz tervezte küldeni a NASA. A sorszámcserekor pedig Slayton megkérdezte előbb az eredeti, Jim McDivitt irányította legénységet, hogy inkább a sorszámmal, vagy a feladattal mozognának-e együtt, azaz feladnák-e a holdkomp berepülését és másik feladatot vállalva elrepülnének-e a Holdhoz. Ám McDivitt elhárította a lehetőséget és maradt volna a holdkomp berepülésénél, így Borman is megkapta a kérdést, hogy elrepülne-e a Holdhoz inkább. A parancsnok úgy mondott igent, hogy két társát, Lovellt és Anderst meg sem kérdezte, bár biztos volt benne, hogy azok is szívesen vállalták.
Az Apollo–8 úgy indult a Holdhoz 1968. december 21-én, hogy előtte a NASA-nál mindenki, köztük a három űrhajós is tövig rágta a körmét, mert a CIA szerint a szovjet űrhajósok is ezt a hónapot választották, hogy körülrepüljék a Holdat, csak az ő indítási ablakuk előbb adódott. Ám december 21-ig nyoma sem volt a Holdhoz repülő szovjet űrhajónak. Borman, Lovell és Anders tehát úgy indulhatott útnak, hogy ők lesznek a világon az első emberek, akik megpillanthatják saját szemükkel a Hold tőlünk állandóan elforduló túlsó oldalát. De ehhez böhöm nagy kockázatot kellett vállalniuk. Ott volt rögtön az, hogy ők lehettek az elsők, akik élesben kipróbálják Wernher von Braun vadonatúj Saturn-V rakétáját, amely az előzetes ember nélküli teszteken gyalázatosan muzsikált. Felszállni felszállt, vitte is magával a makett űrhajót, amit rászereltek, csak olyan vibrációk, rázkódás árán, ami egy élő űrhajóst megölt volna. Mindössze csak von Braun istenuccse ígérete állt a mérleg másik serpenyőjében, hogy ezúttal már rendben fog muzsikálni a rakéta. Aztán ott volt az, hogy nem volt még kész holdkomp, amelyet magukkal vihettek volna. A holdkomp afféle mindenféle tartalékkal – oxigén, ellátmány, plusz hajtómű – rendelkező mentőcsónak lehetett volna (mint aztán lett is Lovell egy másik kalandján, az Apollo–13-on). Csakhogy nem vihettek magukkal holdkompot és az Apollo parancsnoki űrhajónak kellett minden tekintetben tökéletesen működnie. Viszont az Apollo–1 tüze után erre még nem volt perdöntő bizonyíték, hogy meg is fogja tenni. És végül ott volt, hogy az egész holdprogram kulcsának számító LOR koncepció szerint az űrhajósoknak majd minden létfontosságú manővert a Hold háta mögött, rádiócsendben, magukra utalva kell végrehajtani és egyetlen hiba is halálos lehet.
Lovell az Apollo–8 repülése alatt. (Kép: NASA)
Lovellék a kockázatok ellenére 1968 utolsó napjaiban rendben elrepültek a Holdhoz, majd miközben a Földön lélegzet-visszafojtva várták, hogy a rádiójel a megfelelő pillanatban tűnjön fel – ha előbb, vagy később, akkor elhibázták a Hold mögötti manővert és halálra ítélten sosem jöttek volna haza –, a Hold körüli pályára álltak. Karácsony napja volt, amikor 10 keringést, majdnem egy teljes napot, 20 órát töltöttek a Hold körül és általuk Amerika felfedezési tekintetben magáévá tette a Holdat. Karácsony éjszakáján a tévénézőknek megmutatták a távolból a Földet, a Bibliából olvastak fel és egyfajta egyetemes érzést tettek mindenki karácsonyfája alá: ember jár a Holdnál! Lovell két társával együtt ezzel a repüléssel a történelmi hősök közé emelkedett.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
A Gemini utolsó felvonása: 40 éve repült a Gemini-12 (1. rész)
A Gemini utolsó felvonása: 40 éve repült a Gemini-12 (2. rész)
Utazás a Hold körül: 35 éve startolt az Apollo-8 (1. rész)
Negyven éve a Hold körül
Negyvenöt év
Houston, baj van... (1. rész)
Houston, baj van... (2. rész)
Houston, baj van… (4. rész)
Elment az űrhajós, aki ezzel a szállóigévé vált mondattal jelezte egykor az irányításnak a NASA történetének egyik legnagyobb vészhelyzetét. Jim Lovell 97 éves volt. Folytatjuk élettörténetét.
