A Brémában rendezett Nemzetközi Asztronautikai Kongresszus egyik főszereplője a Hold volt. Mindenekelőtt égi kísérőnk kétméteres, felfújt változata. Az legalább kézzelfogható volt.
Az amerikai GRAIL űrszondapáros gravitációs mérései nyomán kiderült, hogy a Hold innenső féltekéjén több a nagy, becsapódásos eredetű medence, mint az égitest túlsó, a Földről nem látható oldalán.
A Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) felvételein sikerült megtalálni a tavaly decemberben a Hold felszínébe csapódott űrszondapár, az Apály és Dagály alig 5 m-es átmérőjű nyomait.
A tudósok már évtizedek óta sejtették, hogy a Hold inkább exoszférának nevezhető, ritka légkörében neon is előfordulhat, ám ezt a feltevést először csak a NASA LADEE űrszondájának méréseivel sikerült igazolni.
Orosz automata holdszondák és az amerikai Apollo űrhajósok is lézertükröket hagytak a Holdon, amelyeket használva a mai napig pontosan tudják mérni a Föld–Hold távolság változását.
Röviden így lehetne összefoglalni az amerikai állami űrhajózás jelenlegi közép- és hosszú távú stratégiáját: megyünk a Marsra, azonban a Holdat kihagyjuk.
A NASA Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szondájára lézeres kommunikációs kísérlet keretében elküldték Leonardo híres festményének digitalizált változatát.