2003. február 1-jén semmisült meg visszatérése közben az STS–107 Columbia űrrepülőgép, fedélzetén hét űrhajóssal. Az eseményeket felidéző sorozatunkban most végzetes leszállásról lesz szó.
A repülés csendben, békében folydogált tovább, 16 napig, amikor elérkezett a leszállás ideje. 2003. február 1-jén, a tervek szerint 9:16-kor kellett volna a Columbia futóműveinek érintenie a Cape Canaveral-i betont. Ehhez (floridai idő szerint) 8:00-kor kezdődtek az előkészületek, amikor az irányítás megtartotta a szokásos go/no go szavazását a leszállásról. Minden rendben levőnek mutatkozott, a leszállási parancsot kiadták. A CapCom tájékoztatta erről Husban parancsnokot is. 8:15:30-kor az űrhajósok beindították a fékező gyújtást a hajtóművekkel, amely kiszakította az űrhajót a Föld körüli keringésből és süllyedő parabolapályára állította azt, hogy belépjenek a légkörbe. Fél óra múltán az űrhajósok jelentették, hogy átlépték az EI-t (Entry Interface, azaz a légkörbe lépési pontot). Hamarosan látták, hogy felragyog az űrhajót körülvevő izzás. Nemsokára az űrhajó felületén levő hővédő téglákra 1200 °C, míg a még nagyobb hőterhelésnek kitett szárny belépőél RCC elemein 1600 °C hő támadt. 8:53:01-kor a fedélzeti komputer érzékelt egy rendellenességet (az első ilyet a leszállási folyamat során), az űrhajó elkezdett balra dőlni (a szárnyon levő sérülés miatt a két szárnyon kialakuló légáramlás aszimmetrikussá vált, ez okozta a dőlést).
Az események ezt követően – több csatornán – vad vágtázásba kezdtek. Elsőként a Kalifornia állam nyugati partvonalát átlépő űrhajót követő földi megfigyelők azt látták, hogy apró darabok válnak le az égen fényes csíkot húzó űreszközről (lassan fékeződő és a fő csíktól elváló, fényes pontok formájában). A következő pár percben összesen 17 ilyen megfigyelés történt.
Egy másik csatornán, az űrhajó telemetriai rendszeréből pedig sorra kezdtek érkezni a jelzések, hogy a szárnyban elhelyezett hőmérséklet-érzékelők előbb rendellenes értéket mutatnak, majd sorra mondják fel a szolgálatot. Kicsit később a bal főfutóból érkezett a jelzés, hogy a guminyomás elillant, a szárnyban biztonságban pihenő kerék defektet kapott. Újabb jelzésként a rendszer szenvtelenül közvetítette, hogy a balra húzás olyan mértéket kezd el felvenni, hogy már kevés a helyzetváltoztató rendszer fúvókáinak ellenkormányzása, az aerodinamikai felületeknek (elevonoknak) is be kell avatkozniuk. Az értékelők jelzése egyre furcsábbá vált: tömegesen kezdték felmondani a szolgálatot, azaz nem jeleztek többé értéket. A legutolsó ilyen a mindkét főfutó nyomásának vesztését jelző panel volt. Amikor erről értesítették a parancsnokot, akkor vettek utoljára hangadást az űrsiklóról, amelyben Husband a következőt mondta:
Ezután még két percnyi telemetriai adás jött, amely a rendszerek leállását, vagy teljesen kaotikus működését jelezte, majd megszakadt minden összeköttetés. Egy a texasi Fort Hood közelében repülő Apache harci helikopter időbélyegzővel ellátott videófelvételén szétváló, izzó kondenzcsíknyomokat rögzített az égen, a katasztrófa első vizuális bizonyítékaként.
Most nézzük mindezt nem az érzékelt jelek, hanem a vizsgálat során felállított szcenárió folyamataként. Az űrrepülőgép elkezdett balra húzni, nyilvánvalóan azért, mert a szárnyon egy hatalmas „folytonossági hiány” (lyuk) tátongott, ami aszimmetrikussá és turbulenssé tette az áramlát a bal szárny fölött, először csak iránytartási anomáliaként. Ekkor azonban megkezdődött a hő, a plazma beáramlása a szárnyban (a közhiedelemtől eltérően ilyenkor nem a súrlódás termeli a hőt – az csak a keletkező hő kb. 10%-ért felelős –, hanem döntő mértékben az űreszköz előtt összetorlódott, összenyomódott levegő kisebb térfogatra való összenyomása emeli meg a hőmérsékletet).
A szárnyba bejutott hő aztán előbb az érzékelőkön hőmérséklet-emelkedés formájában jelentkezett, majd amikor ugyanez a hő átégette az érzékelők vezetékezését, akkor ezek az érzékelők elnémultak, illetve a gumikat is átégette, ami nyomásvesztéssel járt. Ahogy a földi megfigyelők látták, hogy darabok hullanak le a Columbiáról, nyilvánvalóan a szárnyon levő lyuk is tágulni kezdett, ami egyre nagyobb aszimmetriához, egyre nagyobb elhúzáshoz vezetett. Ezt kétségbeesetten próbálta kompenzálni az automata kormányrendszer (amely a normál esetben csak a kisebb turbulenciák miatti eltéréseket volt hivatott kiegyenlíteni). Végül a hő megolvasztotta a szárny főtartó gerendáját, amelytől az eltört, a szárnyban futó hidraulikacsövek és egyéb más vezetékek elszakadtak és maga a szárny is letört. Az aerodinamikai stabilitását ezáltal elvesztő űrrepülőgép egy formátlan balta lett, amelyet a légerők kaotikus forgásba taszítottak. Az ebbéli mozgás során fellépő extrém g-erők pedig végül apró darabokra hasították a Columbiát.
Az irányítóközpont lassan eszmélt rá a megmásíthatatlanra. Sokáig csak a bejövő hibák elemzése és válasz keresése, majd a teljes kommunikációs leállás miatti aggodalom hatalmasodott el. Aztán amikor 9:16-kor a tervezett leszállási időpontkor sem a Cape Canaveralen felállított radarokon, sem a megfigyelők távcsövein nem tűnt fel semmi az égbolton, nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy végzetes kommunikációs átviteli hibáról van szó, hanem egy végzetes balesetről és az űrsikló, valamint a hét fős személyzetének elvesztéséről. 9:17:57-kor az ügyeletes repülésvezető, Leroy Cain kiadta az ilyen esetekre rendszeresített protokoll szomorú parancsát: az ajtókat zárják le, senki se ki, se be az irányítóközpont terméből és mindenki kezdjen hozzá az írott utasítás 9. oldalán szereplő ellenőrzőlista elvégzéséhez, azaz mindenki menjen végig az abban szereplő 20 lépésen, különösképpen minden adat elmentésére, az utolsó képernyőképek mentésére. Ezzel megkezdődött a tragédia kivizsgálási folyamata.
George W. Bush elnök még aznap este beszédet intézett az amerikai közvéleményhez, amelyben szomorúan bejelentette, hogy a Columbia megsemmisült és a balesetnek nincsenek túlélői. A beszédet egy Izsaiás prófétától vett idézettel zárta: „Emeljétek a szemeteket, és nézzetek fel a mennyekre. Ki alkotta mindezt? Ő, aki megteremtette a csillagok tömegét, egyik után a másikat, és nevükön szólította mindet. Az ő ereje és mindenható hatalma által egyikük sem fog elveszni.” Majd hozzátette: „Ugyanezen Teremtő, aki nevén nevezte a csillagokat, ugyancsak ismeri annak a hét léleknek a nevét, akit ma gyászolunk. A Columbia legénysége nem tudott biztonsággal visszatérni a Földre, mi mégis imádkozunk, hogy biztonsággal megtérjenek haza”.
Az eseményeket követően az egyik valaha volt legnagyobb kutatási-mentési művelet vette kezdetét az Egyesült Államokban. A műveletet rendkívüli módon bonyolította, hogy a roncsok igen nagy területen – több szövetségi állam területén – szóródtak szét. A roncsok főként Texas állam területén (Tyler, Palestine, Forth Worth, Nacogdoches, Hemphill városok környékén) koncentrálódtak. Körülbelül 45 ezer különféle roncsdarabot sikerült megtalálni, amelyek kb. 25 tonnányit nyomtak, így az orbiter üres tömegének nagyjából 24%-a került elő, bár később a nagy részük azonosítása nem sikerült.
A roncsok keresése és összegyűjtése során kiemelt figyelmet kapott a legénység földi maradványainak összegyűjtése is. Az emberi maradványok keresése a texasi Hemphill városától délre, a Toledo-völgytározó tava mentén történt meg, ahol a keresőalakulatok megtalálták a legénység maradványait. Öt fő maradványait három napon belül lelték fel a keresőalakulatok, míg a maradék két főét a keresés 10. napján. Az alakulatok sokszor csak kisméretű, csonk testrészdarabokat találtak, például különálló karok, lábak, egy részleges felsőtest, vagy egy emberi szív kerültek elő. A keresést nehezítette, hogy a megtalálási hely egy sűrű erdővel borított részen volt.
(Képek: NASA)
A megtalált roncsok és maradványok egyik különlegesebb darabja volt egy kamera kazettája, amelyen az űrhajósok a leszállást rögzítették. A 13 perces felvételen az űrhajósok a légkörbe lépés rutinműveleteit hajtják végre, miközben jó hangulat uralkodik a fedélzeten – a legénység tagjai viccelődnek egymással – és semmilyen nyoma nem látszik, hogy probléma lenne. A felvételen a legénység a kesztyűket húzza fel nagyjából egyidőben azzal, hogy az ablakon kívül megjelenik a magas hőmérsékleten kialakuló plazma, és a lángok láthatóvá válnak az űrhajón kívül. A felvétel egyik pontján az irányítás megkéri Laurel Clarkot, hogy végezzen el valamilyen kisebb rutinműveletet, amire az űrhajós annyit válaszol, hogy most kissé elfoglalt, de később meg tudja csinálni, mondván: „Csak semmi aggodalom … a világ összes ideje a mienk”. A felvétel valamilyen okból 11 perccel azt megelőzően megszakad, hogy az irányítás elvesztette a rádiókapcsolatot az űrhajósokkal. A megtalált darabok között egy másik nagyon értékes, vagy inkább érdekes darab egy Petri-csésze volt, amelyben egy csoport élő, 1 mm nagyságú Caenorhabditis elegans férget találtak. A Petri-csésze egy alumínium tartóban foglalt helyet, amely megvédte a tartalmát a baleset összes hatásától. A férgek pedig a fent végzett biológiai kísérlet részei voltak, amelyben a súlytalanság hatásait vizsgálták különböző szervezeteken. A férgeket egészen későn, 2003. április 28-án, közel három hónappal a balesetet követően találták csak meg.
A kutató-mentő akció mellett szinte azonnal, 2003. február 2-án megkezdte tevékenységét a Columbia Accident Investigation Board (Columbia Baleseti Kivizsgáló Bizottság), vagy a vezetője után Gehman-bizottság. Vezetője Harold W. Gehman Jr., a Haditengerészet nyugalmazott tengernagya lett és további tizenkét, a hadsereg – elsősorban a légierő – vezető tisztjeiből, más kormányzati hivataloktól és kisebb részben szakmai körökből érkező tagja volt. Érdekesség, hogy az egyik bizottsági tag Sally Ride űrhajós volt, aki így egyetlenként mind a két Space Shuttle baleset kivizsgálásában részt vett.
(Folytatjuk!) Kapcsolódó cikkek:
Vettem, ööö… – és az adás megszakadt. Az angol üzenet eredetije: „Roger, uh, buh...”. A fonetikusan értelmezett szöveg szerint a megszakadt adás vagy before, vagy both értelmű, utóbbi arra utalhatott, hogy a parancsnok nyugtázta, hogy both, azaz mindkét főfutó nyomása megszűnt.
A fonalférgek túlélték (1. rész)
A fonalférgek túlélték (2. rész)
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (1. rész)
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (2. rész)
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (4. rész)
2003. február 1-jén semmisült meg visszatérése közben az STS–107 Columbia űrrepülőgép, fedélzetén hét űrhajóssal. Folytatjuk a történet felidézését.
