2003. február 1-jén semmisült meg visszatérése közben az STS–107 Columbia űrrepülőgép, fedélzetén hét űrhajóssal. Folytatjuk a történet felidézését.
A gépezet dübörögve, bár rutinszerűen beindult. A mérnökök megoldási javaslatokat dolgoztak ki, elsősorban arra vonatkozólag, hogy a rendelkezésre álló szegényes felbontású és szükségszerűen egy esetleges hibát ki sem mutató felvételek helyett bizonyosságot szerezzenek. A megoldási javaslatok a következőek voltak:
- Kérjék meg a legénységet, hogy vizuálisan vizsgálja meg a bal szárnyat (pl. a raktérben elhelyezett ablakon keresztül, vagy optimálisabban egy be nem tervezett űrsétával). A témában összeült rögtönzött értekezlet megállapította, hogy a lehulló szigetelésdarab hasonló méretű volt, mint korábban az STS–112 esetében, amikor is nem okozott különösebb problémát. Bár Linda Ham, a repülésvezetői csoport vezetője később úgy értékelte a helyzetet, hogy „az érvelés vacak volt, akkor és most is”, mégis úgy ítélték meg, hogy nincs szükség beavatkozásra. Tették ezt annak érdekében (is), hogy a soron következő STS–114 egy hónappal később esedékes startja ne szenvedjen halasztást a kivizsgálás miatti kényszerű leállás miatt.
- Kérjék meg David Brown és Mike Anderson űrhajósokat, hogy az első nap során készült felvételekből többet küldjenek le az irányítás számára. Brown az első repülési napon egy videókamerával, Anderson pedig egy fényképezőgéppel filmezte, illetve fotózta a külső tartály leválását, amelyekről le is küldtek a hajónapló 1. repülési napi bejegyzése számára felvételeket, ám azokon a kérdéses terület nem volt látható (a felvételek akkor készültek, amikor a bekötési csomópont már kifordult a látómezőből). A mérnökök feltételezték, hogy fenn az űrhajósok rendelkezésére állnak még más felvételek is, amelyeket nem töltöttek le az adatfolyamban és amelyek ábrázolhatják a kérdéses területet. A hővédő borítás egyik szakértőjének, Calvin Schomburgnak a véleményére, miszerint „a becsapódás nem jelenthetett problémát a hővédő csempézésre”, valamint Paul E. Schacknak, a Shuttle Mérnöki Iroda vezetőjének véleményére („a hab lehullása sohasem volt repülésbiztonsági kérdés”) alapozva, ennek a kérésnek a teljesítése is elmaradt
- Kérjék meg a Védelmi Minisztériumot, hogy külső eszközökkel készítsen megfelelő felbontású felvételeket az űrsiklóról, amelyekből megítélhetik az esetleges sérüléseket. A mérnökök javaslatára alacsonyabb szinteken meg is kezdődött egy egyeztetés a Védelmi Minisztériummal, hogy az az egyébként valóban rendelkezésére álló eszközeivel (kémműholdak nagy felbontású fényképezőgépeivel, vagy ugyanilyen földi telepítésű kamerákkal) készítsen fotókat a Columbiáról, felmérendő a feltételezett károsodásokat. Az egyeztetés során elhangzott, hogy a kérés pusztán a (nyilvánvaló) képességre vonatkozó információgyűjtés, és semmilyen cselekvést nem kér a NASA. A kérést még másik két hasonló, puhatolózó jellegű üzenetváltás követte – a minisztérium illetékesei el is kezdték a felkészülést az esetleges cselekvésre –, ám végül a NASA felsőbb vezetése megszakította azt a folyamatot, és kimondta, hogy nem kérnek külső segítséget. Az indok az volt, hogy a vezetés a NASA „házon belüli” ügyének minősítette a Columbia esetleges problémáját, és nem akartak bevonni külső szereplőt.
A NASA vezetése ezeket a megoldásokat elvetette, így elmulasztották, hogy megbizonyosodjanak a problémáról. Egyedül egy Crater nevű programot vetettek be, amely modellezte egy szigetelőhab-becsapódás következményeit, ám a program inkább volt a korábbi repülési eseményekből és hatásaikból összeállított adatbázis-kezelő, matematikai modell, mintsem az esetre választ adni képes komplex megoldás. Ugyan a Crater is azt mondta, hogy fennáll a komolyabb sérülés veszélye, az eredményeket elvetették, mondván, hogy a Craterben az RCC-panelekre csak cigarettacsikk méretű jégdarabok becsapódására volt kidolgozott szcenárió, amely nem azonos a sokkal kisebb sűrűségű és egyébként is teljesen más karakterisztikájú habdarabokéval. A probléma, megoldás nélkül „ad acta” került.
(Képek: NASA)
A legénységet is értesítették persze Steve Stich, a repülésirányítás vezetője üzenetével: „A felszállás során, hozzávetőleg a 80. másodpercben a fotóanalízis szerint az orbiter bekötési csomópontja környékéről némi törmelék szakadt le, és ezt követően becsapódott az orbiter bal szárnyába, a törzs–szárny átmenet környékén, ahol aztán egy nagyobb részecskeesőt produkált. A becsapódás teljesen a szárny alsó felületén látszott végbe menni, és nem voltak szemcsék láthatóak a szárny felső felületén. Szakértők vizsgálták a fényképfelvételeket, és nem találtak aggodalomra okot adó okot az RCC-elemekkel vagy a hővédő téglákkal kapcsolatban. Ezt a jelenséget láttuk már korábbi repülések alkalmával is, és abszolút semmilyen aggodalmat nem látunk a visszatérés során.”
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (1. rész)
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (3. rész)
20 éve történt: a Columbia-katasztrófa (4. rész)
2003. február 1-jén az STS–107 egy rutinrepülésről volt hazatérőben, amikor először a CNN, majd a világ összes híradása megtelt egy vérfagyasztó képsorral.
