Az izraeli űrszonda február 22-én indult, egy hete állt a Hold körüli pályára, most pedig megkísérelt leszállni az égitest felszínén.
Ezzel Izrael lett volna az űrtörténelemben a negyedik állam – és az első nem nagyhatalom –, amelynek űreszköze sima leszállást hajtott végre az égitesten. Korábban csak a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Kína juttatott űrszondát (sőt az amerikaiak embereket szállító űrhajókat is) a Hold felszínére. Egyúttal a Beresit (angolos átírással Beresheet; Genezis, Teremtés könyve) lett volna az első űrszonda, amely alapvetően magánfinanszírozásban készült és elért a Holdra.
A landolást megelőzően a program vezetői óvatosságra intettek, mondván, hogy a művelet kockázatos. A Beresit költségei közel 100 millió dollárt tettek ki, ami kifejezetten olcsónak számít egy holdszonda esetében. Ez azt is jelenti, hogy a fedélzeti rendszereket a megszokottnál kisebb redundanciával, nagyobb rizikót vállalva tervezték.
A SpaceIL ambiciózus űrszondája magyar idő szerint február 22-én hajnalban startolt Floridából egy Falcon-9 rakétával. Folyamatosan egyre elnyúltabb és magasabb ellipszispályára manőverezték, mígnem elért a Hold távolságáig. Április 4-én pedig egy pályamódosítás után a Hold körüli pályára állt. Már ekkor űrtörténelmet írt, mint az első magánűrszonda, amely az égitest körül kering. Ezt követően csökkentették a felszín feletti magasságát. Április 10-én kb. 15 km és 200 km között változó magasságú pályát alakítottak ki számára.
A Beresit a Hold körüli pályára állása után, 470 km távolságból készítette ezt a képet – az égitest túlsó, a Földről nem látható oldaláról. (Kép: SpaceIL)
A leereszkedés a Derültség tengere (Mare Serenitatis) térségébe április 11-én, magyar idő szerint 21:05-kor kezdődött. Az űrszonda fő hajtóművének fékező manővere után 20 perccel érte volna el a felszínt. Magának a műveletsorozatnak teljesen automatikusan, az előzetesen feltöltött parancsok alapján, a földi irányítók valós idejű beavatkozása nélkül kellett zajlania. A tervezett leszállóhely egyébként néhány 100 km-re található az Apollo-15 1971-es landolásának helyszínétől.
A leszállóegység először a lézeres magasságmérő berendezését kapcsolta be, amely a magasságról és a felszínhez képest mért sebességéről küldött adatokat a fedélzeti számítógépnek. Ez vezérelte a fő hajtóművet. A LEROS-2b hajtómű Nagy-Britanniában készült. A hidrazin hajtóanyaggal működő berendezés egy módosított változata azoknak, amelyeket jellemzően nagy geostacionárius távközlési műholdakhoz szoktak használni. Az első információk szerint a hajtómű nem működött megfelelően, az irányítók elvesztették a kapcsolatot a szondával. A leszállási kísérlet sikertelenül végződött, a szonda bizonyára becsapódott a Holdba. A hiba pontos okát egyelőre nem tudni.
Az eredeti menetrend szerint a nyolc kisebb manőverező hajtóműfúvóka segítségével finomították volna a közeledés sebességét és állították volna be az űreszköz helyes térbeli irányát. Kb. 5 méteres magasságot elérve a relatív sebesség 0-vá vált volna, innen szabadesésben kellett volna lejutnia a Beresitnek a Holdra. A lábakat úgy tervezték, hogy ezt kibírják.
Animáció a landolás részleteiről. A valóságban sajnos nem ment ilyen simán... (Videó: SpaceIL)
Ami a tudományos műszerezettséget illeti, a szonda felszereltsége nem volt gazdag. A fő cél persze nem is a tudomány, hanem a sima leszállás végrehajtása volt. Az egyetlen aktív tudományos műszer egy magnetométer, amely az izraeli Weizmann Intézetben épült. A NASA megbízásából pedig egy passzív berendezés, egy lézertükör került a Beresit tetejére, amely a jövőben céltárgyként szolgált volna a Hold távolságának megméréséhez. Az amerikai űrügynökség egyébként cserébe távközlési és követési segítséget is nyújt az üzemeltetők számára.
A Beresit leszállás közben készített felvétele, a háttérben a Holddal. (Kép: NASA TV)
A magával vitt üzemanyag elfogytával a Holdra érkező Beresit mintegy 180 kg tömegű lett volna. Ami a súlyát illeti, az a Holdon egyhatod része annak, amennyit itt a Földön nyomna egy ekkora test. A napelemes energiatermelést alkalmazó izraeli leszállóegység remélt működési élettartama mindössze 2-3 nap volt. Ez elegendő lett volna ahhoz, hogy a képeket és a magnetométer adatait lesugározza a Földre. A berendezések semmiképp nem vészelték volna át a két hétig tartó hideg holdi éjszakát, sőt már előtte az ottani „déli” forróságot sem.
A Beresit magával vitt még egy időkapszulát az izraeli zászlóval, a nemzeti himnusz, a Biblia és más kulturális értékek digitális másolataival. Az ún. „Holdi Könyvtár” pedig 30 millió oldal terjedelmű információt tartalmazott az emberi civilizációról, mikroszkóppal olvasható méretben. Az analóg archívum mellett több mint 100 gigabájtnyi tömörített információ került volna a Holdra, benne az angol nyelvű Wikipédia teljes anyaga és könyvek tízezrei pdf formátumban.
A SpaceIL céget három fiatal izraeli vállalkozó alapította 2011-ben, hogy részt vegyenek a Google Lunar X Prize versenyben. A Google 20 millió dollárt ajánlott fel az első magánpénzből megvalósított űrszonda Holdra juttatóinak. A verseny többszöri határidő-hosszabbítás után tavaly győztes kihirdetése nélkül ért véget, de a Beresit mögött állók folytatták a megkezdett munkát. Az Izraeli Űrügynökség 2 millió dollár körüli támogatásától eltekintve valóban csak magánpénzek tették lehetővé a holdszonda útját. Az X Prize Alapítvány – az egykori verseny szervezője – már a start után, március végén bejelentette, hogy ha a landolás sikeres lesz a Holdon, a Beresit csapatát 1 millió dolláros díjban részesíti. A sikertelen landolás hírére ugyanakkor közölték, hogy a díjat így is odaadják – ezzel is motiválva az újabb változat, Beresit 2.0 elkészítését... Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Falcon-9: távközlés és a Hold
Közelebb a Holdhoz a Beresit
Vissza a Holdra – egyszer s mindenkorra
Ázsia éve a Holdon
Az izraeli Beresit landolási kísérletéről a Holdon (Spaceflight Now)
Az Egyesült Államok Postaszolgálata természetesen megemlékezik majd az Apollo-11 holdraszállásának közelgő 50. évfordulójáról.
