Talán mégsem kell a jövő űrszondáinak átfúrni az Europa jégpáncélját, hogy megvizsgálják az alatta feltételezett óceánt. Csak meg kell várni, amíg kijön a víz magától…
A Hubble-űrtávcsővel (HST) végzett legújabb megfigyelések arra engednek következtetni, hogy vízpára lövell ki a Jupiter jeges holdja, az Europa jégpáncélja alól. Ha ez így van, akkor a vastag jégtakaró alatt feltételezett, és egyesek szerint esetleg az élet számára is otthont adó óceán vizéből a felszínen is mintát lehet venni. Mindamellett, a megfigyelők visszafogottan nyilatkoznak és óvatosságra intenek, mert a megfigyelésekhez a HST lehetőségeit a végső határig ki kellett használni, ennek megfelelően az eredmények egyelőre meglehetősen bizonytalanok.
Az Astrophysical Journal folyóiratban publikált kutatást vezető William Sparks (Űrtávcső Tudományos Intézet, STScI) viszont optimista, szerinte a megfigyelések semmilyen más természeti jelenséggel sem magyarázhatók, csakis gejzírek kitörésével. A feltételezett kilövellések a statisztikai elemzések szerint valóságosnak tűnnek.
Az Europát legalaposabban az 1990-es években a Jupiter körül keringő Galileo-űrszonda vizsgálta. Mérései alapján vélik úgy a planetológusok, hogy a jégkéreg alatt sós vizű óceán helyezkedhet el, amely a Föld teljes vízkészletét kétszeresen felülmúló mennyiségű sós vizet tartalmazhat. A Jupitert 3,5 naponként megkerülő holdon az óceánt az óriásbolygó árapálykeltő hatása, illetve a hold ezek hatására végbemenő folyamatos deformálódása tarthatja folyékony halmazállapotban. A vízen és az energián kívül már csak szerves vegyületek szükségesek, hogy joggal lehessen feltételezni valamilyen egyszerű életformákat. Az óceán vizsgálata azonban eddig reménytelennek tűnt, mert ahhoz át kellett volna fúrni az ottani hőmérsékleten sziklakeménységű, sok kilométer vastag jégpáncélt. Ha viszont a gejzírek valóban léteznek, akkor a felszínre hozzák az óceán vizét.
A HST képalkotó spektrográfjával már 2012-ben mintegy 200 km magasan az Europa déli pólusa fölött vízpára jelenlétére utaló nyomokat találtak. Sparks csoportja azonban más módszert gondolt ki: a Jupiter korongja előtt áthaladó hold korongjának a peremét a távoli ibolyántúli tartományban (150 nm körül) vizsgálták. A 2013. december és 2015. március között megfigyelt tíz átvonulás közül háromszor a háttérfényt (vagyis a Jupiter felhőiről visszaverődő napfényt) valami elnyelte, ezek a kutatók értelmezése szerint az Europából kb. 200 km magasra kilövellő vízpára-gejzírek lehettek.
Sparks és munkatársai olyankor figyelték meg az Europát a HST-vel, amikor a hold átvonult a Jupiter korongja előtt. (Kép: NASA / ESA / A. Feild, STScI)
A tíz ibolyántúli megfigyelés közül az a három, amikor a gejzírekre utaló nyomok látszottak a Jupiter előtt átvonuló Europa korongja pereménél. (Kép: NASA / ESA / W. Sparks / USGS Astrogeology Science Center)
A kompozit képen az Europa felszínét még a Jupiter körül keringő Galileo szonda fényképezte le, a hold déli pólusa környékén a nyíllal jelölt kitöréseket viszont a hold Jupiter előtti átvonulásakor a Hubble-űrtávcsővel figyelték meg. (Kép: NASA / ESA / W. Sparks / USGS Astrogeology Science Center)
A felfedezők remélik, hogy a 2018-ban indítandó James Webb-űrtávcső érzékenyebb műszereivel végérvényesen meg tudnak bizonyosodni az Europa gejzírjeinek létezéséről.
A felfedezést bemutató film. (Forrás: NASA Goddard) Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Európa az Europához
Készülhet a JUICE
Látja? Nem látja? Na, látja!
Felszín alatti tenger az Enceladuson
Radarkép az Enceladus déli pólusvidékéről
Gejzírek az Enceladuson
Az Enceladus gejzírei
Terv az Europa jégpáncéljának in situ vizsgálatára
Az Europa gejzírjeiről (STScI sajtóközlemény)
A kutatók publikációjának teljes szövege
A NASA sajtóközleménye
A Spaceflight Now cikke
A Sky and Telescope cikke
A tervekkel ellentétben most mégsem csökkentik a Jupiter körül keringő amerikai szonda pályamagasságát.
