Három évtizeddel ezelőtt indult az emlékezetes sikerű Voyager-2 és Voyager-1 a Naprendszer óriásbolygói felé.
A két Voyager szonda közül elsőként a Voyager-2 startolt, 1977. augusztus 20-án. Társa, a Voyager-1 szeptember 5-én követte. A Naprendszer külső vidékein járó szondák még ma is aktívak. Közülük a Voyager-1 jutott a legmesszebbre az ember készítette űreszközök közül: jelenleg 15,6 milliárd kilométerre (103 csillagászati egységre) van tőlünk. A Voyager-2 12,6 milliárd km-es távolsága (83 csillagászati egység) is sokkal nagyobb, mint a Plútóé. Rádióüzeneteiknek kb. fél napra van szükségük ahhoz, hogy a Földre érkezzenek.
Egy Voyager űrszonda a bolygóközi térben - ahogy a rajzoló elképzelte. (Kép: NASA)
Az űrszondák emlékezetes felfedezéseiről korábban az Űrvilágban is sokat írtunk (ld. a lenti linkeket). Most a kerek évfordulón az [origo] tíz híres képet bemutató összeállítással emlékezik. Mi ezúttal egy kevéssé ismert esetet elevenítünk fel. A program későbbi sikere ugyanis az indításkor a hordozórakétán és mindössze néhány másodpercen múlt.
A Voyager küldetés tervezését az 1960-as években az a felismerés indította el, hogy 176 évenként a bolygók állása kedvező a külső nagybolygók gyors végiglátogatásához. A Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz (sőt elvileg a Plútó) 12 év alatt sorban felkereshető. A megvalósítás ugyanakkor sietséget követelt, hiszen az alkalommal 1978 előtt élni kellett! A NASA végül anyagi okokból nem tudta ezt a nagy utazást teljes egészében megvalósítani. Helyette jött a Voyager-1 és -2. Bár a tervezés fázisában nem is volt szó hivatalosan az Uránusz és Neptunusz felkereséséről, a lehetőséget a NASA JPL kutatói azért nem adták fel.
1977. augusztus 20-én a Voyager-2-t indító Titan-Centaur rakéta startja tökéletesen sikerült. A Voyager-1 indítását 16 nappal későbbre tették. Ekkor a Jupiter-Szaturnusz „túra” feltételei még jobbak voltak, viszont az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz vezető indítási ablak akkorra már bezárult. A Titan rakéta a második start során idő előtt leállt. A hiányzó tolóerőt a Centaur végfokozat éppen csak tudta pótolni. A szökési sebességet a Voyager-1 mindössze 3,4 másodperccel a hajtóanyag teljes kifogyása előtt volt képes elérni. Szerencsére a szonda még így is el tudott jutni a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz. Ha ugyanez a probléma a korábban indított Voyager-2 startjánál lépett volna fel, akkor ma nem sokat tudnánk a két külső óriásbolygóról. Az Uránuszt (1986) és a Neptunuszt (1989) soha sem látogathatta volna meg a szonda. Nagy szerencse, hogy a Voyager-2-nek jutott a jobban teljesítő hordozóeszköz...
Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Csillagközi űrszondák (1. rész)
175 évenként csak egyszer
Csillagközi űrszondák (2. rész)
Mérések a Szaturnusznál
Csillagközi űrszondák (3. rész)
Mi van az óriásbolygókon túl?
Csillagközi űrszondák (4. rész)
Voyager Csillagközi Küldetés
Mérföldkő a Voyager-1 útján
A Voyager-1 űrszonda kilépett a szuperszonikus napszélbuborékból
A Voyager-1 űrszonda a helioszféra határvidékén
A Naprendszer legmagasabb sziklaszirtje
Baktériumok a csillagközi térbe?
A Voyager-2 szerencsés napja (Sky&Telescope)
Mégsem indul júliusban a Ceres és a Vesta felé az amerikai űrszonda. Az elsőbbség a Phoenix marsszondáé.
