A New Horizons Plútóról készült felvételek alaposabb elemzése alapján úgy tűnik, az egyik jellegzetes alakzat mégsem az, aminek eddig gondolták.
Amikor a NASA szondája 2015 júliusában elrepült a Plútó mellett, a szakemberek nagy meglepetésére jéghegyeket, gleccsereket és más különös geológiai alakzatokat örökített meg. Az egyik ilyen rejtélyes alakzat a Wright-hegy és a közelében található Piccard-hegy. Mindkettő az égitest déli félgömbjén magasodik, és a New Horizons közelrepülésekor nem messze tőlük húzódott a terminátor. Mindkét hegy több kilométer magas, és felettébb szétterjedt, alapjuknál az átmérőjük jóval meghaladja a 100 kilométert.
A Wright-hegy (a gyűrűszerű alakzat a kép közepén) körülbelül 155 km átmérőjű és 5 km magas, A közepén lévő mélyedés nagyjából ugyanolyan mély, mint amilyen magas a hegy, vagyis körülbelül a hegyet körülvevő felszín szintjéig nyúlik le. A hegy lejtői a külső és a belső oldalon egyaránt jellegzetes, dimbes-dombos tájat mutatnak. (Kép: NASA / JHU-APL / SWRI)
A Wright-fivérekről elnevezett hegy tetején mély gödör tátong, miközben a Piccard-hegy az esti félhomályba burkolódzik, csak a Plútó ritka légkörében szóródó gyenge napfény világítja meg, ennek ellenére úgy tűnik, mintha ennek a tetején is a másikhoz hasonló mélyedés lenne. Eleinte a felvételeket feldolgozó kutatók úgy gondolták, hogy mindkét hegy úgynevezett kriovulkán (jégvulkán) lehet, amelyekből nem a földi vulkánoknál ismert forró láva tör elő, hanem kásás-latyakos vízjég. (A felszín többi részén olyan hideg van, hogy a vízjég olyan keményre fagy, mintha kőzet lenne.) Úgy tűnik azonban, hogy a látszat ezúttal is csalt.
Kelsi Singer (Southwest Research Institute) legújabban azt vetette fel, hogy a hegyek tetején található bemélyedést talán mégsem az égitest mélyéből előtörő jeges, ragacsos latyak hozta létre. Singer és munkatársai a felvételek alapján a Wright-hegy környékét vették alaposabban szemügyre, ahol 10 km körüli átmérőjű dombokat találtak, amelyekre kisebb, egy kilométer körüli dudorok rakódnak, amihez hasonlót eddig még sehol másutt nem láttunk a Naprendszerben. Különösen érdekes sajátossága a területnek, hogy a magasság szinte alig változik, és amint a képen látható, a fehér vonal mentén a domborzat szinte sík. Nincsenek hirtelen a magasba törő, meredek lejtők, sem feneketlen mélységű gödrök, a Wright mélye pedig nagyjából a hegyet körülvevő felszín magasságában van. Nem mély (krio)vulkáni kürtőt látunk tehát, hanem a krioláva olyan réteges felhalmozódását, amelynek során a hegy középső része valamilyen okból nem töltődött fel.
A Wright-hegy keresztmetszete az AA’ fehér vonal mentén. A domborzat függőlegesen nincs felnagyítva, így a magassági diagramon nem látszanak olyan drámai változások, mint amilyenekre a kép alapján számítanánk. (Kép: Kelsi Singer et al. alapján, módosítva)
A kutatók véleménye szerint a Wright-hegy csak azért nyújt ilyen drámai látványt, mert a pillanatnyi terminátor közelében helyezkedik el, ezért a napfény nagyon lapos szögben éri a hegyet és környékét. Ha kiküszöböljük a fény és az árnyékok torzító hatását, akkor kiderül, hogy a gyűrű alakú hely belső oldala (ami mély gödörnek látszik), ugyanolyan szelíd lejtésű, dimbes-dombos táj, mint a hegy külső oldala. Ha megfelelő irányból nézünk a hegyre (amint a legalsó képen látható), akkor a mélyedés sokkal kevésbé feltűnő.
A Wright-hegy és környezetének perspektivikus képe. A kép a függőleges méreteket kétszeresükre nyújtva ábrázolja. Balra lent az árnyékos területen a Piccard-hegy helyezkedik el. A ködösség a több kép egyesítéséből adódó hiba. (Kép: NASA / JHU-APL / SWRI / Kelsi Singer / Paul Schenk)
Sokáig maga Singer is azt gondolta, hogy a hegy egy kaldera, később azonban rájött, hogy ha nem ragaszkodik ehhez a képhez, akkor könnyebb megmagyarázni a felszínen látható alakzatokat. Ehelyett most úgy gondolja, hogy a jeges láva valamilyen eddig nem azonosított réseken keresztül lassan szivárgott a felszínre. A Plútó 40 K (–233 °C) körüli felszíni hőmérsékletén a víz gyorsan megfagy, bár a benne lévő ammónia miatt nem kőkeményre, de mozgása közben így is egymásra rétegeződő héjakat alkot.
A kráterek teljes hiánya arra enged következtetni, hogy a szóban forgó felszín csak körülbelül egymillió éves lehet, ami viszont felveti azt a kérdést, hogy vajon mi olvasztja meg a Plútón a vízjég alkotta kőzeteket. Ugyanezzel a problémával találták szembe magukat a planetológusok, amikor a Szputnyik-síkság hatalmas, aktív gleccsereire akartak magyarázatot adni. A legkézenfekvőbb magyarázat nem jöhet szóba, mivel a Plútó és a Charon egymás körüli keringése kétszeresen kötött, ezért a több más égitestnél jelentős szerepet játszó árapályfűtés nem lehet a jeget megolvasztó hatás.
Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Az első részletes képek a „világ végéről”
A Plútó dűnéi
Tizennégy név
Megérkezett minden adat a Plútóról
Kozmikus „lávalámpa”
Bőségesen van vízjég a Plútó kérgében
A Plútó hegyei nem jégvulkánok (Sky and Telescope)