Az ember, aki először pillantotta meg a Hold túlsó oldalát (1. rész)

Frank Borman, az Apollo-program űrhajósa 2023. november 7-én elhunyt.

Ismét távozott egy a nagy idők nagy tanúi közül. Egy olyan űrhajós, aki az „aranykorban” járhatta a világűrt és aki afféle történelmi elsőség részese volt: az Apollo–8 parancsnokaként tagja volt annak a legénységnek, amely először repült a Holdhoz és ennek keretében az emberiségből az elsők között volt, aki saját szemével vethetett pillantást a Hold tőlünk állandóan elforduló, túlsó oldalára.

Frank Borman (1928–2023) (Kép: NASA)

Hogy elmondhassa magáról ezt, amolyan tipikus amerikai űrhajóstörténet részese volt. 1928. március 14-án született Indianában, egy német felmenőkkel büszkélkedő családba. Beteges kiskölök volt, annyit küszködött arcüreg- és fülfájós problémákkal, hogy a szülők kénytelenek voltak úgy dönteni, hogy az egy szem gyerekük miatt költöznie kell az egész családnak. Egészen Arizonáig kergették a melegebb éghajlatot, így végül Tucsont vallhatta az ifjú Frank szülővárosának. Apja ötévesen vitte el szórakozásképpen repülni, ami már akkor eldöntötte a sorsát. Jöttek az iskolák, ott a szokásos amerikai sihederek pályafutásával: hátvéd lett az iskolai amerikaifoci-csapatban (de a baseball sem állt távol tőle), miközben újságot hordott ki némi zsebpénz reményében. Ezt pedig konokul pilótaleckékre költötte. Így már 15 évesen pilótalicenc lapult a zsebében. Kamaszként pedig vadul építgette balsafa repülőgépmodelljeit. Nem csoda, hogy amikor ez idő tájt megkérdezték tőle, mi lesz, ha nagy lesz, csillogó szemmel közölte: pilóta. Erre csak még egy lapátnyi plusz érvet jelentett, hogy szülei mindketten a Consolidated Vultee repülőgépgyárban kaptak munkát Tucson városában.

A hagyományos pilótatörténet a West Pointon folytatódott: Borman katonai pályára állt. Némi ismerősi hátszél is segített, hogy bejusson az elit katonai iskolába. A háborúról éppen lecsúszva, 1946. július 1-jén kezdett bele a tanulmányokba, hogy 1950. június 2-án alhadnagyként – és az évfolyam 670 tagja közül a rangsorban nyolcadikként – hagyja el az Akadémiát, hogy útja az áhított United States Air Force-hoz vezessen. Az Akadémia után a végzősök hagyományosan egy 16 napos szabadságot kapnak, amit Borman arra használt fel, hogy ez idő alatt elvegye iskolai szerelmét, Susan Bugbee-t.

Rövid nászutat követően jelentkezett Texasban, új állomáshelyén, hogy pilóta váljon belőle. Annak – akkori – rendje és módja szerint egymást követték a típusok: T-6 Texan, T-28 Trojan, majd a jetek, F–80 Shooting Star. A kiképzést követően ugyan a többiek útja Koreába, a háborúba vezetett, őt egy betegsége miatt a Fülöp-szigetekre vezényelték (Susan pedig eladta az ősöreg Oldsmobile-jukat, hogy azon a férjéjez vezető repülőjegyeket vegyen). A betegség miatt még a repülésről is letiltották az orvosok és földi szolgálatot kellett végeznie, de hamar visszaküzdötte magát. Majd visszakerült az USA-ba, újra sorjázni kezdtek a repülőtípusok, F–84 Thunderjet, T–33, amit csak az tudott félbeszakítani, hogy beiratkozott a híres-neves Caltech-re és a repülőmérnöki tudományokban mesterfokozatot szerzett. Mint immár ilyen menő fej – ne feledjük, a kor Amerikájának alig 6%-a rendelkezett egyetemi végzettséggel –, a repülésen belül is a krémek krémje kínálkozott fel számára. Berepülőpilóta lehetett belőle, akik a kor összes vadonatúj, vagy kísérleti repülőgépeket kipróbálhatták – igaz, cserébe az extrém életveszélyt kellett vállalniuk.

A pilótaság egyenesen vezetett egy még magasabb osztályba: ugyan amikor az első űrhajósokat, az Eredeti Heteket kiválogatta a NASA, ő még javában az iskolapadot koptatta, de mire a második NASA űrhajós-válogatási fordulót kiírták, már ott volt a csatasorban. 1962. szeptember 17-én hivatalosan a New Nine csoportként ismertté vált űrhajós csoportban kezdte a kiképzést olyan nevekkel együtt, mint Neil Armstrong, Pete Conrad vagy John Young. Borman ars poeticája azonban kissé eltért a többiekétől. A legtöbben a szakmai előrelépésért jöttek ide. Ő vérbeli katonaként azért, hogy országa legyőzhesse a gyűlölt Szovjetuniót. Az űrversenyben az amerikai űrprogramok ennek a frontnak az első vonalát képviselték, Borman úgy érezte, neki ott a helye, itt tehet a legtöbbet az országáért.

A csoport tagjait Kennedy nagy dobásához, az Apollo-programhoz, a leendő holdraszállásokhoz szánta a NASA, azzal az egy apró kitérővel, hogy előbb a Gemini-programmal valahogy kipuhatolják, hogy egyáltalán technikailag véghez vihető-e a politikusok vabank partija. Borman elsőként így a Gemini repülésekre kapott beosztást. Akkoriban a jelölések sorrendje egyben erősorrendet is jelentett és ez alapján beszédes, hogy Borman rögtön az első Gemini expedícióra, a 3-asra kapott volna jelölést. Aztán Slaytonnak változtatni kellett, mert Grissom nem fogadta őt el másodpilótául. Gene Cernan űrhajós így fogalmazta meg ezt egy mondatban: „Grissom és Borman egója egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy elférjen egyetlen űrhajóban”. Egészen pontosan a Gemini–7-hez, amelynek azt kellett kutatnia, hogy egy holdutazás elméleti maximális időtartama elviselhető-e az emberi szervezet számára a világűr körülményei között. Aztán jöttek az akkori időkben nem szokatlan csavarok. Az előző repülés az űrrandevú tesztrepülése lett volna egy távirányítású céltárggyal, az Agenával, és bár lett légyen az Agena az egyik legmegbízhatóbb űreszköz, a sors éppen ezt a példányt szemelte ki arra, hogy bedögöljön. A NASA irodáiban azonnal megszólalt az égi hang: „újratervezés”. És a boszorkánykonyhából előpattant egy megoldás. Cseréljék fel a két Gemini űrhajót, menjen fel előbb a 7-es, majd kövesse őt a 6-os és utóbbi hajtsa végre a történelmi első randit a fenn két hétig békésen köröző 7-essel. Borman hevesen tiltakozott ellene, mert veszélybe sodorni látta a saját feladatának sikerét, de be kellett látnia, hogy a főnöki széllel szemben nem érdemes.

1965. december 4–18. között le is zajlott a történelmi két hét és a Gemini–6 űrhajósainak jóvoltából csodálatos űrfotókkal gazdagodott a világ. Bár pszichésen nehéz ügy volt két hetet eltölteni egy – az űrhajósok vicces mértékvétele után – Volkswagen Bogár két első üléséhez hasonló méretű kabinban – az emlékek szerint sokszor csak a pilótatárs, Jim Lovell tartotta a lelket a parancsnokában az utolsó napokban –, a teszt sikerült. Lehetett menni a Holdhoz.

A Gemini–7 űrhajó, a Gemini–6-ból fényképezve. (Kép: NASA)

Borman nem is kapott újabb megbízást a Gemini-programban, hanem rögtön továbbvezényelték az Apollo-programba, ahol megkapta a második repülés tartalék parancsnoki tisztét – gondosan elkerülve Grissomot, aki az első repülés parancsnoka lett, hogy minél kevesebb legyen az interakció közöttük. De a sors másképpen gondolta, groteszk módon kötötte össze a két űrhajós sorsát. Az Apollo–1 egy startkatasztrófába torkollott, megölve a Gus Grissomból, Ed White-ból és Roger Chaffee-ből álló legénységet. A katasztrófa hatására minden további repülésnek még a jelölését is visszavonták. Lényegében Borman maradt egyedül aktív, igaz teljesen más értelemben: őt jelölte a NASA a balesetet kivizsgáló bizottságba űrhajós tagként. Borman aktív és végletekig szigorú szerepet játszott a szomorú tények feltárásában. Voltak pillanatok, amikor a politikusok visszakozni látszottak a holdprogramtól a katasztrófa hatására, de ezen pillanatok egyike Bormané lett, amikor a Kongresszus előtti meghallgatások egyikén éppen az ő ékesszólása kellett ahhoz, hogy a politikai döntéshozók a folytatás mellett voksoltak a NASA bezárása és az Apollo-program beszántása helyett.

(Folytatjuk!)

Kapcsolódó cikkek:
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (1. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (2. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (3. rész)
„Tűz van idebenn”: 40 éve történt az Apollo-1 katasztrófa (1. rész)
„Tűz van idebenn”: 40 éve történt az Apollo-1 katasztrófa (2. rész)
Az ember, aki először pillantotta meg a Hold túlsó oldalát (2. rész)