Az ember, aki először pillantotta meg a Hold túlsó oldalát (2. rész)

A november 7-én elhunyt Frank Borman szerepe az Apollo-programban és azután.

Az újrainduló Apollo-programban Borman megkapta a két alapűrhajó (a parancsnoki egység és a holdkomp) berepülése utáni első utat, amely az Apollo–9 jelölést kapta és kissé langyos pilótafeladatot jelentett, viszonylag messzire, 6400 kilométerre – ami ugyan nagy rekordmagasság volt, de smafu a Hold távolságához képest – kellett eltávolodni, aztán visszaúton szinte berobbanni a légkörbe, hogy végső választ kapjanak a szakemberek a hőpajzs megfelelőségére. De nagyon hamar fantasztikus ötlettel állt elő valaki. George Low, az Apollo Spacecraft Program Office igazgatója, olvasgatva a CIA jelentését, miszerint a szovjetek már 1968 decemberében űrhajót küldhetnek a Hold megkerülésére, a merésznél is vakmerőbb tervvel állt elő. A holdkomp fejlesztése úgyis késik, ezért hozzák sorrendben előre az unalmas hőpajzstesztet és tegyék teljesen realisztikussá: az űrhajó repüljön el egészen a Holdig a 6400 km helyett, aztán hazafelé tényleges holdi sebességgel egy füst alatt kipróbálhatja a hőpajzsot is. Slayton előbb McDivittnek, a második repülés, az Apollo–8 parancsnokának ajánlotta fel a lehetőséget, de ő elhárította azzal, hogy ő és legénysége maradna a holdkomp kipróbálásánál, mert már annyi energiát fektettek bele. Slayton ekkor magához hívatta Bormant és neki ajánlotta fel a lehetőséget. A sörtefejű katona azonnal és gondolkodás nélkül rávágta az igent. Aztán hazarepült és bevallotta két űrhajóstársának, Jim Lovellnek és Bill Andersnek, hogy helyettük is meghozta a döntést és megkérdezésük nélkül, de bevállalta az utat. Hogy miért volt ez ekkora szó, mint vállalás? Az Apollo-8 annyi kockázatot hordozott, mint semmi még előtte: az űrhajósoknak először ki kellett próbálnia a Saturn–V óriásrakétát, amit még senki nem próbált előtte és ráadásul az automata teszteken kis híján el is bukott, aztán nem vihettek magukkal holdkompot, amely afféle mentőcsónakként volt képes szolgálni, végül pedig a Hold mögött, rádiótakarásban, a Földtől teljesen elszigetelten kellett végrehajtaniuk begyakorolatlan, kulcsfontosságú fékező és gyorsító manővereket. Szóval semmi biztonsági tartalék, csak maximális kockázat. Cserébe megelőzhették az oroszokat a Holdért vívott csatában.

Az Apollo–8 űrhajó utasai 1968 karácsonyán elsőként kerülték meg a Holdat. (Kép: NASA)

1968. december 21-én elstartolt a történelmi repülés Bormannal a parancsnoki ülésben. A Saturn–V nem kapott jelest ezúttal sem („mintha egy öreg vonat futna ócska síneken” – mondták a repüléséről az űrhajósok). Ahogy a parancsnok sem mindig. Az első manőver, amikor szimulálniuk kellett a későbbi holdirányra állásokat, amikor le kellett válni a rakétáról, eltávolodni, megfordulni és visszajönni a holdkompért, még mintaszerűen sikerült is. De a türelmetlen parancsnok minél hamarabb szabadult volna az S–IV rakétafokozattól és egy elhibázott manőverre adott parancsot, úgy, hogy nemhogy eltávolodott volna, hanem kis híján összeütközött vele. Aztán következett a még nagyobb megpróbáltatás: a parancsnok telehányta az űrhajót, majd később a tápcsatorna másik végén is áradni kezdett az áldás. Borman nyomorúságos helyzetbe került, az irányítás elkezdte fontolgatni a repülés megszakítását és az űrhajó hazahozatalát. Mivel ez nehéz lett volna, majd a helyzet is normalizálódott, az űrhajósok végül eljutottak a Holdig. A tervek szerint nemcsak eljutottak, hanem pályára kellett állniuk körülötte.

Az első emlékezetes pillanat rögtön az volt, amikor „befordultak a sarkon”, azaz berepültek a Hold mögé és Borman, Lovell és Anders lettek az első emberek, akik saját szemükkel pillanthatták meg a Hold mindig takarásban levő túlsó oldalát (az irányítás pedig lélegzet-visszafojtva drukkolt még 40 percig, amíg a túlsó oldalon kibukkantak a rádiócsendből és megtudták, hogy rendben mentek-e a dolgok). Tíz keringés várt Bormanre és Lovellre, ami 20 órás Hold körüli repülést jelentett. Ennyi ideig nem lehet koncentráltan dolgozni, ezért a parancsnok szigorú parancsa szerint felváltva aludtak és dolgoztak. December 24-én szenteste egy élő tévéközvetítésben Borman ötletére a Biblia Teremtés Könyvéből olvastak fel, amivel egyfajta egyetemes, emelkedett hangot ütöttek meg (bár később többen vallási okokból bírálták őket érte).

Az Apollo-8 személyzete, Borman (a mikrofonnál), a balján Anders és Lovell, szerencsés visszaérkezésük után a USS Yorktown hadihajó fedélzetén. (Kép: NASA)

Hazatérvén a Holdtól, Borman bejelentette, hogy leszerel a NASA-tól. A hitvallását megvalósította, azaz az oroszokkal vívott csatából győztesként tért vissza, megtette az országáért, amit a maga részéről megtehetett. Ezzel persze kissé keresztülhúzta Slayton számításait, aki eredetileg Gus Grissomot küldte volna elsőként a Holdra, majd annak halála után Borman lett az első számú jelölt. Borman azonban csendben és méltósággal távozott. Elhagyván a NASA-t és egyben a Légierőt is, az egykori ezredes a családjára koncentrálhatott. Volt is mire, mivel felesége a sok stressztől alkoholbeteg lett, amiből ki kellett vezetni. Emellett persze számos elnöki és a hadseregtől kapott megbízatást is elvállalt, úgymint vietnámi látogatásokat és a hadifoglyok kiszabadításáért indított misszióban való részvétel, vagy a West Pointon kirobban csalási botrány kivizsgálása.

Ezt követően az üzleti élet szippantotta be. Még az űrhajósévek végén, 1972-ben elvállalt egy tanácsadói megbízatást az Eastern Airlines légitársaságnál, majd 1972. december 29-én kapott egy telefonhívást a légitársaságtól, hogy segítse kivizsgálni a floridai Evergladesbe zuhant Lockheed L–1011 TriStar utasszállító katasztrófáját. Ebbéli munkája eredményeként végül a légitársaság felajánlotta neki az alelnöki tisztséget. Egy évvel később már ő volt az elnök és az operatív vezérigazgató, végül ő lett a cég vezérigazgatója. Vezetése alatt a cég erősen felfelé ívelő pályára állt. A légi piac deregulációja után az 1980-as évek közepére azonban az Eastern nehézségekbe ütközött, majd beolvadt egy másik cégbe, miközben Borman 1986-ban lemondott.

Ezt követően több más vállalkozást vezetett: Ford márkakereskedése volt a fiával, szarvasmarha-tenyésztő farmot vitt, de egy lézerkutatásokkal foglalkozó cége is volt. Az alkoholbetegségből kigyógyult feleségével boldog életet éltek, Susan Alzheimer-kór miatt egy gondozóházba került, ahol 2021-ben érte a halál. John Glenn 2016. decemberi halála után ő lett a legidősebb élő űrhajós egészen 2023. november 7-ig, amikor stroke tüneteivel került kórházba, ahol rövid szenvedés után eltávozott a pilóta mennyországba (és a legidősebb űrhajós címét azóta a 8 nappal fiatalabb Jim Lovell viseli tovább).

Borman nagy idők nagy tanúja volt, sokat köszönhet neki Amerika. Vele az egyik legpéldásabb öreg űrhős távozott.

Godspeed, Mr. Borman!

Kapcsolódó cikkek:
Az ember, aki először pillantotta meg a Hold túlsó oldalát (1. rész)
Utazás a Hold körül: 35 éve startolt az Apollo-8 (1. rész)
Utazás a Hold körül (2. rész): A Saturn V rakéta