A rakéta megépítésének az volt a célja, hogy végre az európaiak is rendelkezzenek egy megbízható, saját hordozóeszközzel, amellyel – a költségek csökkentésének érdekében – egyszerre akár két kisebb távközlési mesterséges holdat (összesen 1850 kg tömeget) is geostacionárius átmeneti pályára tudnak állítani. Ahogy a műholdak mérete egyre nagyobb lett, újabb és még nagyobb teljesítményű rakétákra volt szükség. Így született meg néhány éven belül az Ariane-2 (1986) és az Ariane-3 (ez előbb, 1984-ben mutatkozott be).
Az Európai Űrügynökség első rakétafejlesztését 1973-ban határozták el. A munka és a költségek oroszlánrészét a franciák vállalták magukra. Az elkészült négyfokozatú hordozóeszközt Dél-Amerikából, az Egyenlítőhöz közeli helyről, a Francia Guyanában fekvő Kourou űrközpontból indították. (Érdekesség, hogy az Ariane-1 rakétákhoz használt ELA-1 jelzésű indítóállást a rövidesen, 2010-től munkába álló új európai Vega rakéták számára alakították át.)
A négy tesztindítás közül az elsőt végül ma 30 éve, 1979. december 24-én hajtották végre – sikerrel. A következő, 1980-as start kudarccal végződött. A harmadik és negyedik indítás rendben lezajlott. A sorrendben az ötödik, s egyben az első kereskedelmi indítás ismét csak nem sikerült. A hibák kijavítása után még hat alkalommal emelkedett a magasba az Ariane-1 rakéta, teljes sikerrel. A legemlékezetesebb űreszközök, amelyeket így indítottak: a Halley-üstököshöz küldött európai Giotto űrszonda (a tizedik Ariane-1 start, 1985. július 2.), valamint a francia SPOT távérzékelő mesterséges holdak nagysikerű sorozatának első tagja (az utolsó, tizenegyedik start, 1986. február 23.).
