Hazánk néhány éven belül csatlakozhat az Európai Űrügynökséghez (ESA). Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. A mai epizód bemutatja az első Ariane rakéta készítését és indítását.
Az Ariane rakéta tervezésénél fontos szempont volt, hogy a szakemberek nem akartak újat alkotni. Ezalatt azt értem, hogy nem akartak világmegváltó modernizálásba, új kísérleti hajtóművek tesztelésébe kezdeni. A cél az volt, hogy végre készüljön egy versenyképes, jól működő európai rakéta, ami rendkívül megbízható. Így a befektetett energia nagy részét a biztonságossá tétel, a rendszerek összehangolásának folyamata vitte el. A költségek megoszlásának tekintetében végül úgy alakult, hogy Franciaország állta a fejlesztés és négy Ariane prototípus költségeinek 63,5 százalékát, Nyugat-Németország további 20,1 százalékot, Belgium pedig 5 %-ot. A további 11,4 százalék terhét Dánia, Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Svájc és Svédország viselte, de mindegyik tagállam azért az anyagiakon kívül fizikai értelemben is adott valamennyit a rakétához (pl. Svájc készítette a rakéta orrkúpját, azaz a műholdak védőburkolatát). A nagyobb űrvállalkozások első példányainak kipróbálása előtt modelleket szoktak tervezni, és azokat bizonyos teszteknek alávetni: ilyen volt a tervezett amerikai DynaSoar űrrepülőgép modelljének repülése, de még az amerikai űrsikló-rendszer előzetes próbáira megépített Pathfinder és Enterprise „teszt-űrsiklók” is. Nos, az Ariane rakétának is megépítették egy tesztpéldányát, az Ariane-MR-t. 1979. február 5-én a Francia-Guayana-i Kourouban sikeresen megtörténtek (az Ariane MR segítségével) a hajtóanyag-feltöltési próbák, s ezzel véget ért az éveken át tartó fejlesztési szakasz; zöld utat kaphatott az első Ariane indítása. Az Ariane-1 (teljes „nevén”: Ariane L-01) első példányának indítását 1979. június 30-ra tűzték ki, ám a startot kétszer is el kellett halasztani. Indítóállás gyanánt azt a csak egyetlen alkalommal használt állványzatot alakították át, amit még az Europa-2 rakétának építettek (lásd sorozatunk 9. részben). Az Ariane-1 indítására végül 1979. december 15-én került sor. A szakemberek feszülten hallgatták a francia nyelven történő visszaszámlálást. Három… kettő… egy… Nos, a gyújtás megtörtént, a hajtómű megkezdte működését. És nem sokkal később megállt. Az első Ariane-1 csak nem akart felemelkedni: ott állt érintetlenül a kilövőálláson, s a kezdetben begyulladt tüzelőanyag felhője lassan eloszlott körülötte. Ekkor döntöttek úgy az irányítók, hogy a mérnök-feleségeket az Öreg Kontinensről Dél-Amerikába szállítják – lévén közeledtek a karácsonyi ünnepek, s most egyszerűen nem lehetett volna leállni. A szakemberek úgy számolták, hogy az első két indítás során a rakéta felrobban – ez volt betervezve. Ez érthető is, hiszen mégiscsak egy olyan új rakétáról van szó, amit még soha nem próbáltak ki élesben. Végül 1979. december 24-én sikeresen felemelkedett az első Ariane hordozórakéta. Hasznos teher gyanánt egy másfél tonnás nehezéket helyeztek el, illetve egy CAT nevű technológiai egységet, ami mérte a rakéta paramétereit a 15 perces pályára állás során. Az első repülés teljes sikerrel végződött. Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Az európai űrtevékenység (9. rész): AZ ELDO IS MAJDNEM RÁMENT…
Európai Űrügynökség
Hazánk néhány éven belül csatlakozhat az Európai Űrügynökséghez (ESA). Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. Sorozatunk mostani részéből kiderül, hogy miképp sikerült több tucat légkörkutató ballont egy műholddal felrobbantani, és hogy miért indult oly nagy késéssel az első olyan európai űrszonda, mely eljutott a Jupiterhez.
