Az űrkutatásban úttörő szerepet játszó amerikai fizikus 91 éves volt.
Az 1914. szeptember 7-én született James A. Van Allenről nevezték el a Föld körüli sugárzási övezetet, amelyet 1958-ban fedeztek fel az első amerikai mesterséges hold, a mindössze 14 kg-os Explorer-1 segítségével. A műszereket – kis Geiger–Müller-számlálócsöveket – Van Allen vezetésével készítették. A Van Allen-övezetek felfedezése egy egészen új, a Föld magnetoszféráját vizsgáló tudományág kialakulásához vezetett, amivel napjainkban világszerte ezernél is több kutató foglalkozik.
Van Allen arcképe a Time Magazine 1959. május 4-i számának címplapján
Bár Van Allen 1985-ben nyugdíjba vonult, utána is folyamatosan dolgozott. Többször hallatta kritikus hangját az emberes űrprogramokkal kapcsolatban. Legutóbb 2004-ben bírálta a Bush-tervet, a Hold „visszahódítását” és az emberes marsutazást. Meggyőződése volt, hogy az automata űreszközökkel messzebb lehet jutni, keveseb pénzbe kerülnek, és több tudományos eredményt lehet velük elérni. Kapcsolódó linkek:
Bár nevét a Föld mágneses terébe befogott, elektromosan töltött részecskék alkotta sugárzási övezet tette ismertté, a tudós több mint fél évszázados pályafutása során számos más programban is meghatározó szerepet játszott. Az 1962-es Mariner-2 először vitt mérőműszereket egy másik bolygó, a Vénusz környezetébe. Nevéhez fűződnek például a Pioner-10-nek és -11-nek a Jupiter és a Szaturnusz magnetoszférájával kapcsolatos mérései. A jelenleg a Voyager-1-et leszámítva a legtávolabb levő ember alkotta űreszköz, a Pioneer-10 adatainak értékelésében évtizedekig részt vett.
Megemlékezés Van Allenről (Space.com)
Hivatalosan is nevet kapott a Plútó 2005-ben, a Hubble-űrtávcsővel felfedezett két parányi kísérője.
