Magasabbra, magasabbra, magasabbra! – 80 éve startolt az első „űrrakéta”

Többen gondolkoztak rajta. Többen próbálkoztak vele. Először 80 éve sikerült Bob Goddardnak. A folyékony hajtóanyagú rakéta születésének napját ünnepeljük holnap.

„Ami tegnap álom volt, az ma már remény, holnap pedig valósággá válik.” Ezt egy amerikai fizikus, a legelső sikeres rakétakutató mondta egyszer, amikor rakétája sikerrel tört az égre, lángcsóvát és füstoszlopot hagyva maga mögött, végül eltűnve a kék végtelenben. Mindez a húszas években történt – mármint a múlt század húszas éveiben –, amikor Amerikában egyfolytában szólt a dzsessz, Európában éhenkórász művészek rohangáltak lépten-nyomon új művészeti irányzatokat alapítva, Oroszországban pedig vörösök és fehérek csaptak össze, hogy átmenetileg új világrend szülessen. A XIX. század vége, a XX. század eleje a technika születésének és kamaszkorának százada volt, melynek nyomán sólyomszárnyakra kapott a tudomány. Áttörések születtek a természettudományokban és a repülés sem volt ez alól kivétel. A gondolatok nem ismertek határt. A repülőgép még alig volt túl az első párméteres égi libbenésén, de a gondolkodók máris az űrbe vágytak.

Oroszországban Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, egy vidéki matematikatanár a rakétaelven törte a fejét. Sikerrel. A newtoni akció-reakció törvényt felhasználva lefektette a rakéták működési elvét. Aztán ezt a gondolatmenetet egy kicsit továbbgondolva megalkotta a ma működő rakéták lényegét is. Holdvonat néven összegezte az ötletet, miszerint az embert az űrbe juttatni képes eszköz egy olyan rakéta lesz, amelyet majd több fokozatra kell osztani, hogy a kiürülő és leválasztott fokozatok tömegével egyre csökkenteni lehessen a felfelé törő „járművet”, ami által könnyebben juthat fel az űrbe a hasznos tömeg. Még egy korszakalkotó gondolattal toldotta meg az elvet Ciolkovszkij: a rakéta hajtására a folyékony hajtóanyag ez egyedül üdvözítő út, mert a szilárd hajtóanyagoknak nem lesz ehhez soha elég hajtóereje. Bár ez utóbbiban tévedett (lásd például az STS rendszer oldalsó gyorsító fokozatait), az emberiséget sikerült az űrbe vezető sínre állítania.

Az orosz gondolkodó mindössze papíron elmélkedett az űrbe jutásról. Robert Goddard azonban úgy gondolta, belevág egy működő modell megépítésébe. Az amerikai fizikus nem rejtette véka alá, hogy a kísérletei tárgyát egykor a Hold elérésére szánja. A maradiak ezért Moon professzornak csúfolták a háta mögött. Moon professzor kitartó ember volt. Az első rakétaszabadalmát 1914-ben jegyeztette be. Aztán saját pénzén elkezdte építgetni a szabadalom prototípusát. 1916-ban kifutott a pénzből, de szerencséjére elnyerte a Smithsonian Intézet egyik ösztöndíját és ebből tökéletesíthette tovább művét. Mintegy „melléktermékként” megszületett az „Extrém magasságok elérése” című mű, a rakétahajtás matematikai modellezésének első leírásával. Hite szerint a rakéta az egyetlen olyan hajtómű volt, amely vákuumban is működni képes (amit a magával vitt cseppfolyós oxidálóanyag tesz lehetővé) és ez teszi egyedül alkalmassá extrém magasságok elérésére, arra, hogy kilépjen a légkörön túlra, az űrbe.

1926. március 16-án jött el a nagy nap, hogy az elmélet testet öltsön és elstartoljon a világ első, hangsebességnél gyorsabb, folyékony hajtóanyagú rakétája, a Nell névre hallgató „csőgubanc”. A helyszín a massachusetts-beli Auburn volt. A kísérlet félsikert hozott, a szerkezet mindössze 56 métert repült, a világűr felé vezető út első 56 méterét. Ez a kísérletező kedvű tudósnak elegendő volt, a közvéleménynek szánalmasan kevés. Mindenestre Goddard tovább folytatta a rakétakísérleteket. Mikor a Smithsonian Intézet nem adott több pénzt, Charles Lindbergh beajánlotta a dúsgazdag Guggenheim családnál, akik hajlandóak voltak anyagilag is támogatni Goddardot. A kísérleteket az ufóhívők Mekkájának számító Roswellbe telepítették. A siker felé vezető út azonban hosszú volt. Bár Goddard folyton bizonygatta, hogy a folyékony hidrogén és oxigén hajtotta rakéta egykor eléri majd a Holdat, három év múlva is még csak másfél kilométerre jutott. A Boston Herald újság gúnyosan csak annyit közölt egy 1929-es kísérletet követően: „Goddard találmánya 238 856 ¾ mérfölddel elmaradt a céltól”. Majd a New York Times még élesebben bírálta a professzort, amikor azt írta, „a jelek szerint nem tudja azt, amit nap mint nap a középiskolások fejébe töltenek”.

Goddard minden erőfeszítése ellenére nem jutott túl messzire. A rakétafejlesztés élvonala pedig Európában tevődött át. Berlinben a Német Rakéta Társaság műkedvelő tudósai fejlesztették tökélyre a Goddard által megálmodott eszközt (hogy aztán később a Luftwafféba besorolva Peenemünde homokbuckái között gyilkolóeszközzé alakítsák). Goddard 1945-ös halálakor a rakétakutatások élvonala éppen Amerikába tartott, hiszen a háború nyertesei hazájukba „invitálták” a peenemündei német rakétásokat. Mindenestre a professzor mindörökre az marad az űrrepülésnek, amit a Wright fivérek jelentettek a repülésnek: az első igazi sikert és annak megvalósítóját.

(Képek: Great Images of NASA)