Miket tekinthetünk a szovjet emberes holdprogram bukása legfőbb okainak?
Nos, a nem elegendő anyagi háttér nyilvánvalóan eleve meghatározta a program sikertelenségét. A fejlesztés végig alulfinanszírozott volt, holdprogramhoz képest nevetségesen alacsony költségvetéssel. Ezen kívül számos kimagasló tehetség – például Vlagyimir Cselomej, a Proton hordozórakéta megalkotója – maradt el az N-1 fejlesztése mellől, személyeskedő viták és egymás „fúrása” következtében. A szovjetek képtelenek voltak az összefogásra, emiatt nem feltétlenül a legtehetségesebb ember kapta az adott fontos pozíciót. Ebből fakadóan számos dilettáns elemet tartalmazott az N-1 dizájnja.
Legjobb példa erre, hogy az első fokozat 30 darab hajtóművel rendelkezett. Mivel a fejlesztéssel megbízott Kuznyecov-féle tervezőiroda korábban sohasem tervezett rakétahajtóművet, így aztán nem is sikerült megfelelő tolóerejű hajtóművet építeniük, ami egyenesen vezetett ahhoz, hogy ilyen magas számban kellett beépíteni belőlük a hordozórakéta első fokozatába. 30 rakétahajtómű üzemképes összehangolása még a 2000-es évek technikai-technológia színvonalán is komoly feladat volna, magas költségvetés esetén is nagy kihívásnak volna tekinthető.
Továbbá kijelenthető az is, hogy már maga az alapkoncepció is több sebből vérzett. Nyilvánvaló, hogy a holdi landolás egyetlen ember számára pszichikailag túlságosan megterhelő volna, még abban az esetben is, ha minden simán menne. Nem is beszélve egy esetleges vészhelyzetről. Másrészt az Apollo űrhajórendszer tartalmazott további kiaknázható kapacitásokat, amelyek felhasználásával széleskörű tudományos kutatás lehetősége nyílt meg fokozatosan az amerikai tudósok számára. Ezzel párhuzamosan a szovjet űrhajórendszer komolyabb tudományos kutatás kiszolgálására még teljes sikeresség esetében is alkalmatlan lett volna.
Ennek ellenére a szovjet mérnökök valóban komolyan dolgoztak azért, hogy elérjék a Holdat. Az első két N-1 indítás során aktív mentőrendszert szállított az orrán a rakéta. A kiváló mentőrakéta-rendszer mind a két alkalommal tökéletesen teljesítette a feladatát: amennyiben emberek tartózkodtak volna a fedélzeten, mind a két alkalommal túlélték volna a balesetet. (A harmadik és a negyedik alkalommal a mentőrendszer már inaktív makett volt.) Tehát a szovjet szakemberek, amit tudtak, megtettek a siker érdekében. Az már nem az ő számlájukra írható, hogy főnökeiknek köszöntetően gyakran eleve hibás tervek alapján kellett dolgozniuk, vagy hogy nem állt rendelkezésre elegendő financiális keret a program támogatására.
A Szovjetuniónak egyetlen módon mégis lett volna lehetősége a szépítésre. A Hold emberes megkerülését külön program, a Zond keretében kívánták végrehajtani. Ehhez a Proton rakétát illetve a Szojuz űrhajó orbitális egység nélküli változatát használták fel. Azonban a tesztrepülések során tapasztalt, visszatéréssel kapcsolatos nehézségek miatt nem mertek embert ültetni egyetlen Zond űrhajóba sem. Így szovjet űrhajósok még a Hold közelébe sem jutottak el soha, hazájuk Hold-irányú (emberes) erőfeszítései totális kudarccá váltak.
Kapcsolódó cikkek:
A totális kudarc (1. rész)
A totális kudarc (2. rész)
Hiába született meg a vakmerő elképzelés, a hordozórakéta üzemképtelensége miatt soha nem érhetett el a gyakorlati megmérettetésig a megvalósíthatósága. Minden erőfeszítés ellenére a Szovjetunió nem volt képes emberes holdprogram lebonyolítására. 
