Cape Canaveral 14-es indítóállásán utoljára dübörgött fel az Atlas rakéta 1965. május 15-én. És kicsit több mint egy nap múlva a Mercury már „csak” történelem volt.
A Gordo Cooper által Faith-7-re keresztelt Mercury űrhajó nagyjából 5 perc alatt felszáguldott az űrbe és egy 32,5°-os hajlású pályára állt, amelyről a következő egy napban a világ nagy részét megfigyelhette az utasa. Cooper pedig jelent(h)ette, hogy minden rendben van. Ahogy az űrhajó felvette azt a helyzetet, amellyel a tervek szerint végigrepülte a küldetését, Cooper még megfigyelhette a vele együtt pályára állt utolsó Atlas fokozatot, ahogy az a napfényben bukdácsolva lassan lemaradt.
Nemsokára, amikor a hajó már Zanzibár szegfűszeg-erdei felett repült, az irányítás jó hírrel szolgált, a pályaadatok alapján legalább 20 körig nem tűnt problémásnak a repülés. Később, még mindig ugyanabban a körben, Mexikó felett kapta az engedélyt Cooper az első 7 körre (az irányítás a Mercury repüléseken szakaszonként engedélyezte a repülés folytatását.)
Cooper feladatai a harmadik körben kezdődtek. Elsőként egy kis villanófényt kellett szabadon engedni az űrhajó orrából. A kis gömbölyű xenon jelzőfény együtt repült az űrhajóval, de lassan elsodródott tőle. Cooper feladata mindössze annyi volt, hogy megpróbálja megpillantani az ablakon át. (A kísérlet lényegében a későbbi űrrandevú-kísérletekhez volt előtanulmány, hogy a távolból meg fogják-e tudni vizuálisan találni egymást az űrhajók.) A leválasztás még az éjszakai féltekét megelőző alkonyi zónában történt, ám ekkor még nem sikerült megpillantani a kis golyóbist. Később, a negyedik körben, az éjszakai félteke felett simán megpillantotta Cooper az addigra kissé messzebb sodródott eszközt. „Egész éjszaka a kis gazemberrel voltam” – lelkendezett a következő rádiókapcsolat felvételkor a sikerről (később még az ötödik és hatodik körben is sikerült megpillantani).
A hatodik keringésben egy újabb kísérlet következett: az űrhajó orrából egy rikító narancssárga, nitrogénnel töltött ballont engedett ki egy 30 méteres nejlon kötélen az űrhajós, majd egy kamerát rögzített az ablakra, hogy felvegye a ballon mozgását. A kísérlet célja annak mérése volt, hogy a pálya 260 kilométeres földtávolpontján és a 160 kilométeres földközelpontján mért légköri ellenállás között mekkora a különbség. A kísérlet azonban nem sikerült, Cooper többszöri próbálkozása ellenére sem ment a ballon kibocsátása.
A hetedik keringésben, amikor megdőlt Schirra űrrekordja, az irányítás engedélyezte a következő szakaszt, egészen a 17. körig tekintettek előre ekkor. A következő, 9. körtől kezdődött Cooper pihenőideje, egészen a 13. körig. Az űrhajós megvacsorázott, de nem jött álom a szemére, inkább fényképezésbe kezdett. A következő másfél órában rengeteg képet készített. Aztán végre elaludt, de egy űrrepülés nem igazán kedvez az alvásnak, inkább csak szendergésről volt szó, mert időről időre felébredt, unalmában készített néhány újabb földfotót. Az alvásnak még az sem kedvezett, hogy nem lehetett az űrruha hőmérséklet-szabályozását normálisan beállítani, ezért Coopernek vagy melege volt, vagy fázott és manuálisan volt kénytelen állítgatni a hőmérsékletet. Ébredés után rendszerellenőrzések következtek, majd némi „igazi” repülés: Cooper kézi vezérléssel állíthatott az űrhajó helyzetén. A cél az volt, hogy az ablakok az ekliptika felé nézzenek és az űrhajós megfigyelhesse az állatövi fényt és a világító felhőket.
A tizenhetedik kör egy újdonságot hozott, amerikai űrhajóról először sugároztak tévéfelvételt a Földre, amelyben Cooper alig látszott a csíkos, fekete-fehér képeken. Egyben Cooper ekkor érte el az egy napos határt. A kísérletek tovább folytatódtak, Cooper infravörös fotókat készített, sugárzást mért, miközben sokszor önfeledten dalolt. Aztán lassan elkezdődtek a problémák. Először egy jelzés jelent meg a műszerfalon, hogy az űrhajó 0,05 g-vel lassul, azaz akaratlanul elkezdte a légkörbelépést. Mivel azonban Cooper semmit nem vett észre ebből, körülötte minden tökéletesen súlytalanul lebegett, hamar megállapították az irányítással közösen, hogy csak érzékelőhiba támadt. A következő körben azonban már igazi probléma merült fel, az űrhajós elvesztette a hajó helyzetét mutató műszert. A 21. körben egy rövidzárlat pedig kiütötte a hajó automata helyzetszabályzó rendszerét, azaz Cooper vakrepülésbe ment át: kézzel kellett a hajót kontrollálni, miközben nem volt jelzése sem róla, hogy merre van a fenn és a lenn.
A 21. kör aztán már a leszállás előkészítésével telt, mivel a terv amúgy is a következő körre tette a repülés végét és a hibák is kezdtek sokasodni, logikus volt hazafelé készülődni. A biztonság kedvéért Cooper és a rádió mellett ülő Glenn közösen végigfutottak a leszállás ellenőrzőlistáján. Aztán a következő körben Cooper élesben is végigcsinálhatta a listát. A Mercury-9 22 keringés, 30 óra 20 perc repülés után mindössze 6 kilométerre a kijelölt leszállási helytől csobbant a Csendes-óceánba. Az űrhajó először fejjel lefelé állapodott meg a vízen, de a felfúvódó ballonok a helyes irányba fordították. A kissé legyengült Cooper arra kérte a hozzá először odaérkező békaembereket, hogy hadd maradjon a kabinban, amíg azt a mentőhajó, az USS Kearsarge fedélzetére nem emelik. 40 perc múlva pedig örömteli fogadtatásban részesült, ahogy az USA újdonsült űrrekordereként a fedélzetre lépett.
(Képek: NASA)
A Mercury program ezzel véget ért. Ugyan folyt még némi vita arról, hogy kéne még egy utolsó próbát tenni, amelyen Alan Shepard repülhetett volna egy három napos küldetésen, de aztán hamar elvetették az ötletet. A jövő – s immár nem is a távoli jövő – a Geminié volt.
Kapcsolódó cikkek:
Az utolsó dobás: 45 éve repült a Mercury-9 (1. rész)
Az első amerikai emberes űrprogram végig vesztesként kullogott a szovjetek mögött és nem volt ez másként a legutolsó repülésen sem. A Mercury-9 mindössze egy egynapos repüléssel jelentette az amerikai lehetőségek csúcsát.
