Űrrepülés amerikai módra: 45 éve repült a Friendship-7 (2. rész)

A Friendship-7 névre keresztelt amerikai űrhajó három körös útra indult a felhők fölé. Siker esetén az USA is „igazi” űrhatalommá válhatott.

John Glenn Friendship-7 névre keresztelte hajóját. A hivatalos terminus szerint Mercury-Atlas 6 jelű űrhajót az űrhajós nevezhette el, ahogy a Mercury program minden űrhajójánál ez gyakorlat volt. Glenn egy olyan nevet keresett, amelynek semmilyen katonai, vagy ideológiai felhangja nem volt és ezt találta meg a „Barátság” kifejezésben. A „7”-es számot pedig minden egyes Mercury viselte, utalva az Eredeti Hetekre, a legelső amerikai űrhajóscsoportra, az összetartásra.

A Friendship-7 rendben tette a dolgát, stabilan emelkedett az égbe. Glenn Gagarinhoz hasonlóan hamarosan csodálkozó áhítattal szólt a látványról, ahogy az ablakon kinézett a védőborítás leválását követően, izgalmát pedig a 110-re emelkedő pulzusa mutatta az irányításnak. Az űrhajó pályára állt, a sebesség mindössze 2 m/sec-mal tért el a tervezettől. Egy gyors számítás szerint a pályaparaméterek legalább 7 környi repülésig alkalmasnak látszottak, majd a részletes számítások ezt 100 körre terjesztették ki. Glenn és az irányítás azonban nem tekintett ilyen előre. A technika „megbízhatósága” arra sarkallta az irányítást, hogy maximum 3 körre engedje a Friendship-7-et, és ezt is minden kör végén felül kellett vizsgálni és kiadni az engedélyt a továbbrepüléshez.

Az első kör a berendezések megfigyelésével és a Föld „tanulmányozásával” telt: Glenn egy kedélyes turista volt, aki egyedi perspektívából szemlélhette a tájat, miközben figyelt az űrhajójára is, nehogy baj legyen. Az Atlanti-óceán felett fehér felhőpamacsok alkottak kusza kottát, Afrikában homokvihar illegette magát, hogy aztán az Indiai-óceán felett eljöjjön az orbitális éjszaka. Ahogy közeledett a nappal és éjszaka határához, Glenn újfajta élményként élte át a naplementét, a fekete égbolt és a fekete földgolyó között egy karcsú, vöröses fényben izzó fénysáv tündökölt csak az ablak látómezejében. Ausztráliához közeledve pedig az ember keze nyomát tapasztalhatta meg a bolygó bársonyfeketére változott felszínén: az ausztrálok minden létező fényforrást meggyújtottak a keleti parton, hogy hátha látja majd őket az űrutazó. Glenn látta őket.

A napfelkelte a csendes-óceáni Canton-szigeteknél érte. Az űrhajós számára mindössze 45 percig tartott az éjszaka. A napfelkelte meglepetést tartogatott. Glenn mindenféle repkedő szikrát pillantott meg az ablakon túl. Semmiféle ésszerű magyarázat nem volt rá, hogy a világűrben miféle szerzetek lehetnek az űrhajós által szentjánosbogárként leírt, kavargó rajokban repkedő kis objektumok. Aztán ahogy a napfelkelte vonalát egyre inkább elhagyta az űrhajó, úgy tűntek tova a „szentjánosbogarak” (valószínűleg az űrhajó rendszerei által termelt és onnan távozó, a Nap által megvilágított jégkristályok voltak).

Az első kör vége felé az egyik helyzetszabályzó fúvóka elromlott, de más probléma nem volt, az irányítás engedélyezte a második keringés megkezdését. Glenn közben dolgozni kezdett a problémán, a helyzetszabályzó rendszer üzemmódjai között kapcsolgatott és végül 20 percnyi próbálgatás után rendbejött a fúvóka. A második kör rögtön komolynak tűnő problémával indult. Ahogy Glenn átrepült Cape Canaveral felett, az egyik irányító észrevette, hogy a leszállócsomag nyitott állásban van. (A leszállócsomag az űrhajó fenekére erősített hőpajzsot és a leszállás után felfúvódó ballonokat jelentette, amelyeket fölött volt a fékezőhajtómű, amelyet a dolga végeztével lerobbantottak.) Ez egyben azt jelentette, hogy ha Glenn így kezdett volna leszállni, még a légkörbelépés előtt elvesztette volna a hőpajzsot és a kabinnal együtt elégett volna a visszatérés közben. Az irányítás elrendelte az összes rádió követőállomás részére: kérdezzenek rá Glennre, hogy a leszállócsomag kapcsolója nála is kikapcsolt állapotban van-e. Az űrhajóst nem tájékoztatták a problémáról, ám ő maga is hamar rájött, hogy baj van, amikor minden egyes rádióbejelentkezéskor azt kérdezték tőle, be van-e kapcsolva a leszállócsomag? A kabinban a kapcsoló megfelelő állásban állt, ezért két lehetőség maradt: az ominózus rendszer hibás, vagy csak egyszerűen az érzékelőszenzor romlott el.

Az irányítás elkezdett töprengeni a rosszabbik eshetőség megoldásán. Közben Glennt újabb bajok sújtották. Egyre inkább melege lett az űrruhában, a ruha hűtőrendszere tökéletlennek bizonyult, valamint a műszerek szerint a tartalék oxigénrendszerből 12%-nyi készlet valamiért elillant. A második ausztráliai átrepülés idején pedig világossá vált, hogy az űrhajó megfelelő pályán tartására több üzemanyag fogy, mint tervezték. Ekkor született a döntés, hogy a repülés további részén hagyják sodródni az űrhajót, nem avatkoznak be a térbeli helyzetébe, hogy ne fogyjon több értékes hajtóanyag. De szerencsére a bajok ezzel megszűntek. A hátralevő időben több probléma már nem merült fel, talán ez is tette lehetővé, hogy az irányítás elengedje a harmadik körre a Mercuryt.

A harmadik körben már nem volt feladata az űrhajósnak, csak a leszállás. A helyzet feszült volt, a leszállócsomag problémája nem oldódott meg. Az irányításban azt találták ki, hogy Glenn ne robbantsa le a fékezőrakétát a visszatéréskor, hisz annak pántjai még egy ideig a helyén tarthatják a hőpajzsot is. Oldandó a feszültséget Glenn még az utolsó pillanatokban megkérte a CapCom-ot, hogy jelentsék elöljáróinak a tengerészgyalogságnál, hogy az arra a hónapra minimálisan előírt 4 óra repülőidőt teljesítette.

Egy fékező gyújtást követően a pálya földközelpontja 70 km-re került, az űrhajó orbitális sebessége lecsökkent, és belemerült a légkörbe, amely elkezdte fékezni, miközben a súrlódás hőjétől plazma állapotúra hevült a környező levegő. Glenn fura, súrlódó zajokról tett jelentést, majd a körülötte egyre növekvő tűzgolyóról. Kisvártatva átégtek a fékezőrakéta pántjai is és eljött a pillanat, amikor kiderült a leszállócsomag sorsa. Pár dermedt másodperc után örömmel nyugtázta mindenki, hogy egy egyszerű szenzorhibáról volt szó.

Glenn nem sokkal később belecsobbant az Atlanti-óceán vizébe, igaz 60 kilométerre onnan, ahová számították a leérkezését. A repülés apróbb problémákkal tehát, de teljes sikerrel zárult. Az Egyesült Államok pedig „igazi” űrhatalom lett. (Képek: NASA)

Kapcsolódó cikkek:
Űrrepülés amerikai módra: 45 éve repült a Friendship-7 (1. rész)