A Gemini program az amerikaiak diadalmenete volt az űrben. Immár mindenben sikerült megelőzniük a szovjeteket. Azonban a Hold eléréséhez még újabb és újabb technikákra volt szükség. Ilyen volt a dokkolás, két űrhajó összekapcsolása is.
Amikor Frank Borman és Jim Lovell leszálltak a Gemini-7-tel, az amerikai űrprogram mindenben megelőzte szovjet vetélytársát: több űrhajójuk járt fenn, több összesített időt töltöttek fenn, az amerikaiaké lett az egy űrhajó által fenn eltöltött időtartam rekordja is. És megvalósítottak egy olyat is, amit korábban senki: az űrrandevút. A Gemini programnak egyébként ezt a célt is szánták Amerikában: utolérni az oroszokat. Az utolérés ugyan simábban és hamarabb ment a vártnál, azonban itt nem lehetett megállni. A néhai Kennedy elnök által kitűzött cél a Holdra mutatott, amihez a randevún túl is volt még jócskán végrehajtandó művelet. A NASA pedig elhatározta, hogy műveletről-műveletre végigmegy a tervezett úton. A következő lépés mindössze 30 cm-es volt és ezen állt vagy bukott minden. És ez nem volt más, mint a dokkolás. Wally Schirra mindössze 30 cm-re kormányozta a Gemini-6-ot a másik Gemini űrhajóhoz három hónappal korábban. Az új Gemini expedíción ezt a 30 centit kellett megtenni még.
A feladatra egy újonc párost jelölt ki a NASA: Neil Armstrong parancsnokot és Dave Scott másodpilótát. A start időpontját pedig 1966. március 16-ra tűzték ki. Két héttel a start előtt azonban egy szomorú katasztrófa árnyékolta be szinte az egész Gemini programot. A kettővel később repülő Gemini-9 legénysége egy ostoba légibalesetben odaveszett. Charlie Bassett és Elliott See kétszemélyes gyakorlógépükkel éppen a gyártásban levő űrhajójuk megtekintésére érkeztek a McDonell repülőgépgyár magánrepterére, ahol leszálláskor a rossz időjárás miatt a leszállópályát elvétve az üzemcsarnok tetejére zuhantak. A két űrhajós szörnyethalt. Ez a szomorú eset viharokat kavart az űrtestületen belül, amelyből a legjobb felemelkedést egy sikeres űrrepülés jelentette.
A kitűzött startnapon Armstrong és Scott baj nélkül elindultak és pályára álltak. Küldetésük szinte tökéletesen megegyezett a Gemini-6-éval, akiknek akkor egy Agena célrakétával kellett volna találkozniuk. Ezúttal az Agena is rendben tette a dolgát és az ember irányította űrhajót pár órával megelőzően tökéletes pályára állt, hogy fogadhassa a Gemini-8-at. A randevúnál az előző repülésen már kipróbált technikát alkalmazták, miszerint a két tárgy pályáját már a felbocsátáskor úgy állították be, hogy az üldöző emberes űrhajó minden beavatkozás nélkül közelítse meg a másik szerkezetet. Erre a tervek szerint három kör volt előirányozva. És a harmadik körben Armstrongék is megpillantottak egy fényes csillagot, ami nem volt más, mint az előttük 102 kilométerre lebegő Agena. Aztán a megfelelő komputerprogramokat lefuttatva, a Gemini-8 bonyolult pályamódosító manőverekbe kezdett és végül 46 méterre megállapodott az Agenától. Itt Armstrong kézi irányításra tért át és a randevú utolsó métereit már így tették meg. Eközben Scott egy távcsővel vizsgálgatta az Agenát, elsősorban a dokkolószerkezetet, hogy nincs-e rajta valamilyen nem várt sérülés.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (1. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (2. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (3. rész)
Hajszál híján: 40 éve repült a Gemini-8 (2. rész)
1961-re már sok dolgot kipróbáltak a nagyhatalmak az űrben, egy dolog hiányzott, az ember repülése. De a jóslatok borúsak voltak fajunk számára, így a nagy attrakció előtt a tudósok a világ mindkét pólusán beiktattak egy főpróbát: a szovjetek kutyákkal, az amerikaiak egy csimpánzzal tettek próbát.
