Némi szünet után folytatódik sorozatunk, mely kontinensünk asztronautikai történetét mutatja be.
A nyolcvanas évek végére úgy tűnt, Nyugat-Európa űrkutatása már a lehetőségekhez képest maximálisan felzárkózott a két nagyhatalomhoz. Sőt, már saját űrállomás-modult (Columbus), saját űrrepülőgépet (Hermes), saját, nagy tolóerejű hordozórakétát (Ariane-5) terveztek. Mindezt olyan ütemben és olyan komolysággal, annyira rendíthetetlenül tették, hogy az űrhajósképzés mikéntjeiről folytak a viták a Hermes űrrepülőgéphez. Emellett az egyes ESA-tagállamok önálló terveket dédelgettek: az NSZK szeretett volna saját űrrepülőgépet (Sänger), akárcsak a britek, ám ezek nem valósultak meg. (A brit HOTOL és Multirole Capsule nevű projectek részben az anyagiak, részben pedig, a csökkenő szállítási igények miatt nem valósultak meg.)
Franciaország önálló utakon járt: kapcsolatot tartott fenn a világ szinte valamennyi űrkutatásban érdekelt országával, érdekes példa erre, hogy Irak leendő első műholdjának építésekor is felmerült az esetleges francia segítség. A Szovjetunióval való kapcsolatok az ottani politikai rendszer „puhulásával” lehetővé tette, hogy még Nagy-Britannia is komolyabban együttműködjön, így Bajkonurból már szovjet-brit látogató legénység indulhatott a Mir űrállomásra.
Az ESA töretlenül valósította meg kitűzött céljait, a három fő prioritást (Columbus, Hermes, Ariane-5). Igaz, sokszor túlköltekezett. (S ha sok ország adja a pénzét a kis túlköltekezés is jelentősnek tűnik.) Az Ariane-4-gyel történő bérindítások ekkor töretlenül haladtak, s olyan sikerrel, hogy az amerikaiak már-már azt gyanították, az indításokat áron alul értékesítik. (A vád az volt, hogy a francia kormány jelentősen támogatja az Arianespace céget, ezzel gátolva a tisztes versenyt. Ha mindez igaz lett volna, a Fehér Ház megtiltotta volna amerikai cégek műholdjainak európai rakétával történő indítását. Ezt egyébként az amerikai technológia kiszivárgásának veszélye miatt korábban a szovjet bérindításokra megtette, azaz megtiltotta a szovjet rakétákkal történő indításokat az államokbeli vállalkozások számára.)
Kanada már az ESRO munkájába is bekapcsolódott, de az ESA-val is folyamatosan együttműködtek. 1989-ben Kanada további tíz évre meghosszabbította az ESA-ban betöltött megfigyelői státuszát. A kooperáció az űrtávközlésben és a távérzékelésben mutatkozott meg leginkább. A további nemzetközi együttműködésnek köszönhetően pedig az ESA már nem saját űrállomásban gondolkodott: a NASA-val és a japánokkal tervezték megépíteni a Freedom nemzetközi űrállomást. Ennek egyik modulja lett volna a Columbus.
1990. február 19-én a XX. század legismertebb és legsikeresebb európai űrszondája egy kis örömmel is megajándékozta a kutatókat. Az ESA darmstadti irányítóközpontjából (ESOC), a NASA madridi követőállomsát felhasználva egy rövid üzenetet küldtek a Giotto üstökös-szondának, amit a Halley-randevút követően négy évre „hibernáltak”. Az üzenetet az űrszonda számított pozíciója irányába küldték. Két óra elteltével a szonda jelzett, majd egy következő parancsot követően parabolaantennáját a Föld felé fordította. A sikeres kapcsolatfelvétel lehetővé tette, hogy a Giotto pályamanőverek sorát követően a Grigg-Skjellerup üstökös felé vegye az irányt.
Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Helen Patricia Sharman 1989-ben csatlakozott Csillagvárosban az ún. "Kereskedelmi űrhajósjelölt" csoporthoz, majd 1991 májusában nyolc napos űrrepülésen vett részt. Egy Szojuz űrhajó fedélzetén - két orosz társával - a Mír űrállomásra látogatott, ahol hat napon keresztül orosz és brit kísérleteket végzett.
A képen egy 1984-es Hermes változat látható (ábra: ESA)
AZ EURÓPAI ŰRTEVÉKENYSÉG (36. rész): A nyugat-német űrrepülőgép
AZ EURÓPAI ŰRTEVÉKENYSÉG (35. rész): A negyedik Ariane
Európai Űrügynökség
Hazánk néhány év múlva az Európai Űrügynökség (ESA) tagja lehet. Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. Mostani cikkünkben bemutatunk egy nagyon látványos, ám viszonylag rövi életű űrrepülőgép-tervet.
