Az űrszemétről, vagyis a Föld körül keringő, főleg korábbi űreszközökből maradt kisebb-nagyobb darabokról rendeznek áprilisban konferenciát az ESA németországi irányító központjában (ESOC).
A legnagyobb méretű hulladékokról - működésképtelen mesterséges holdakról, elhasznált rakétafokozatokról, illetve ezek nagyméretű darabjairól - viszonylag sokat tudnak a szakemberek. Ezeket földi radarberendezésekkel követni tudják, mindenkori helyzetükkel tehát számolhatnak.
A kisebb űrszemét-darabkákat azonban lehetetlen nyomon követni: túl kicsik, és túl sok van belőlük. A mikroszkopikus porrészecskék viszonylag ártalmatlanok. Egészen 1 cm-es átmérőig, az űrszeméttel való ütközés kártékony hatása megfelelő védőpajzsok felszerelésével kivédhető. Habár ezt a módszert nem minden esetben alkalmazzák, a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) igen.
Az 1-10 cm-es darabok előfordulását bonyolult valószínűségi modellekkel igyekeznek leírni. A kockázat mértéke többek közt függ a pályaelemektől és a mesterséges holdnak a mozgás irányára merőleges keresztmetszetétől. Például egy 100 m2-es keresztmetszetű, 400 km magas pályán keringő hold átlagosan 15 ezer évenként találkozna egy 10 cm-es hulladékdarabbal. Elsőre ez nem is tűnik olyan vészesnek egy adott űreszköz esetén, csakhogy elég sok kering belőlük a Föld körül. Összességében így kb. tízévente számíthatunk nagy kárt okozó eseményre! 1996-ban például egy francia katonai felderítő hold sínylette meg, hogy találkozott egy (egyébként katalogizált) Ariane végfokozat-darabbal.
Manapság már bevett szokás, hogy az alacsony pályán keringő mesterséges holdakon tartalékolnak annyi üzemanyagot, amivel az űreszközöket - hasznos élettartamuk befejeztével - biztonságosabb magasságba juttathatják. Az űrkutatás története során nem volt ez mindig így. Lassan de biztosan jelentős mennyiségű hulladék halmozódott fel, jellemzően a „legforgalmasabb” helyeken - vagyis az alacsony pályákon, illetve az egyenlítő felett kb. 36 ezer km magasan, ahol a geostacionárius mesterséges holdak működnek.
Az igazi fenyegetést az 1-10 cm közötti darabok jelentik, amelyeket még reménytelen egyenként számon tartani, de már elég nagyok ahhoz, hogy nagy sebességgel egy űreszközbe csapódva jelentős kárt okozzanak. Egy ilyen találkozás szerencsétlen esetben akár a mesterséges hold végét is jelentheti. 1993-ban a Hubble Űrtávcső első javításakor egy 1 cm-nél nagyobb lyukat találtak az űreszköz kommunikációs antennájának tányérján. A mellékelt kép is a Hubble egyik alkatrészéről, a napelemtábláról készült.
Kapcsolódó linkek:
Az űrszemét elleni védekezésről az ESA honlapján
