Kozmikus társkereső

„Az univerzum még tele lehet meglepetésekkel.” (Almár Iván)

A hivatásszerűen SETI-vel, vagyis az idegen civilizációk kutatásával foglalkozó szakemberek Jill Tarter amerikai csillagász szerint „elférnének akár egy telefonfülkében is” – írja Almár Iván Kozmikus társkereső című új könyvében. Amihez tegyük hozzá sürgősen, hogy jóval nagyobb telefonfülkére lenne viszont szükségünk, ha mindazokat bele akarnánk zsúfolni, akik ugyan nem az ilyen irányú tevékenységért kapják a fizetésüket, de azért érdemben nagyon is hozzájárultak a területhez, és Almár Iván egészen biztosan ott lenne közöttük. Sőt, ha egyszer megcsörrenne az a bizonyos telefon, és úgy tűnne, hogy esélyünk van a kapcsolatfelvételre, akkor talán nem ő nyúlna ugyan a csillagközi telefonkagyló után, de aki ezt tenné, az minden bizonnyal az Almár-féle Rio-skála alapján próbálná eldönteni, hogy nem téves hívásról van-e szó.

Ami egyben azt is jelenti, hogy kivételesen szerencsés helyzetben van a magyar olvasó, mert a Kozmikus társkereső szerzője a téma nemzetközileg is elismert szakértője, aki ráadásul nem is csak a szűkebb értelemben vett SETI-t tekinti át. John D. Barrow amerikai fizikus néhány éve azt írta, hogy a 21. században az olyan, „tiszta tudományokat”, mint amilyen a kvantumfizika vagy éppen a csillagászat, egyre inkább „problématudományok” fogják felváltani, amelyek a nagy környezeti, társadalmi és orvosi stb. problémákkal foglalkoznak, miközben egyre komplexebbé válnak és egyre több tudományterületet ölelnek fel. Almár Iván új könyve remek példa erre a megközelítési módra: a „hagyományos”, kizárólag a hipotetikus idegen civilizációk létével vagy nem létével foglalkozó SETI helyett a korábbinál átfogóbb SETI+ fogalmát bevezetve három nagy egységre tagolja a témát. Az utóbbi másfél évtized „sikertörténete”, az exobolygók kutatása mellett („Bolygót a bolygóhoz”) kitér az asztrobiológia aktuális kérdéseire is („Életet az élethez”), hogy csak ezt követően jusson el annak taglalásához, hogy vajon mi vagyunk-e az egyedüli értelmes lények a Világmindenségben („Értelmet az értelemhez”). Illetve, hogy érdemes-e (szabad-e) üzenetet küldeni, miként a METI hívei gondolják („Halló! Hát nincs ott senki?”).

Ez a felépítés azonban nem jelenti azt, hogy szerinte az egyik témával kapcsolatban (mondjuk az exobolygók kutatásában) elért sikerekből szükségképpen következne a másik megléte is: éppen ellenkezőleg. A könyvnek ugyanis két nagy erénye van: egyfelől a felvonultatott információk, melyek lehetővé teszik az olvasó számára, hogy naprakész és pontos ismereteket szerezzen (és nem mellékesen a magyar hozzájárulásokról is).

Másfelől az egészet áthatja egyfajta, az Almár Ivánra olyannyira jellemző, jóindulatúan kritikus szemlélet, amely soha sem támadó ugyan, de mindig hajlandó az adott szakterület állításait mérlegelni, és szükség esetén elutasítani. Márpedig nem különösebben meglepő módon a Kozmikus társkeresőben tárgyalt problémákkal kapcsolatban egyelőre inkább találgatunk, semmint tudunk, tehát jócskán akadnak ilyenek, és például bármennyire szeretnénk is, nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet az exobolygók meg a földszerű bolygók közé. Ugyanis nem tudjuk, hogy ez utóbbiak „mennyire gyakoriak az exobolygók között”, és amennyiben a világűrben csillag nélkül vándorló barna törpéket is számításba vesszük, és „elkezdjük az élet nyomait keresni ezeken... a magányos égitesteken is”, akkor szakítanunk kell „azzal a legalább ötvenéves felfogással, hogy lakható égitesteket csak a csillagok 'lakható zónáiban' érdemes keresni. Más szóval a Drake-formula alapvetései is megkérdőjelezhetőek” – írja Almár Iván, és ez még csak a kezdet. Ugyanis hasonlóképpen megkérdőjelezhető az is, hogy „mennyire halad jó úton az egész asztrobiológia”, és menyire igaz az az alapfeltételezése, hogy „tényleg nagyon specifikus, se túl hideg, se túl meleg környezeti feltételekre van szükség az élethez”. És hasonlóképpen: abban sem lehetünk biztosak, hogy milyenek (lehetnek) a nálunk akár millió évekkel idősebb civilizációk. Mire lehetnek képesek, és menyire lennének barátságosak, ellenségesek vagy éppen közömbösek. Túlságosan is meghatározzák ugyanis a velük kapcsolatos félelmeinket és reményeinket a saját civilizációnkról és saját lehetőségeinkről alkotott elképzeléseink. Bár a SETI „klasszikus korszakát” alapvetően a rádiójelek keresése határozta meg, ma már mi is egyre kevesebb rádiójelet sugárzunk ki a világűrbe, többek között mivel a modern műholdak már célzottan, keskeny nyalábban kommunikálnak; mivel terjed a kábeles adattovábbítás stb. Úgyhogy jöhetnek az új módszerek meg az új ötletek: az optikai SETI; az olyan artefaktumok (értsd: mesterséges objektumok) keresése, mint amilyen egy idegen szonda is lenne, és még sorolhatnánk.

Meg persze ott van a METI, amely modellül szolgálhat arra nézve, hogy miként vagyunk vagy nem vagyunk képesek az egész emberiséget érintő döntéseket meghozni. Tehát talán nem is annyira magán az aktív üzenetküldési kísérleteken van a hangsúly – erről Almár Iván azt mondja, hogy „a METI egy rövid és céltalan kiáltás az ismeretlen kozmoszba, amelynek hangja... fokozatosan elhal”.

Mint ahogy bármennyire is ő a téma egyik legnagyobb tekintélye, és bármennyire is ő dolgozta ki a Kozmikus társkeresőben részletesen be is mutatott Rio-, San Marino- és London-skálákat, melyek egyre inkább az egyes területek alapeszközeivé válnak, ez nem jelenti, hogy indokolatlanul optimista lenne a SETI jövőjével kapcsolatban. Nem csak azt említi meg egy helyütt, hogy „ha eddig a SETI rosszul kereste célját, akkor hiába dolgozott 50 évig, de ebből egyáltalán nem következik, hogy az 51. évben nagyobb lenne az esélye a sikerre”. De azt is hozzáteszi, hogy „lehet, hogy utódaink ugyanolyan nevetségesnek fogják majd találni a [SETI alapkérdéséről, a] Fermi-paradoxonról és a Nagy Csönd okairól jelenleg folyó heves vitákat, mint mi a régi csillagászokét, akik filozófiai alapokon próbálták az olyan problémákat megoldani, mint a bolygók vagy a csillagok természete.” Ez azonban egyáltalán nem pesszimizmus részéről, hanem annak a felismerése, hogy jelenleg nincsenek eszközeink a siker valószínűségének megítélésre, és így hiba lenne túlságosan bizakodónak lenni (mint ahogy egyébként a túlzott pesszimizmusra sincs okunk).

Úgyhogy leginkább két dolgot tehetünk. Először is olvassuk el a Kozmikus társkeresőt, mert ilyen alapos és elmélyült, ám ennek ellenére is könnyen érthető és naprakész összefoglalást sem a magyar, sem a nemzetközi könyvpiacon nem találhatunk. Ez a könyv minden bizonnyal ugyanúgy a téma klasszikusa lesz, mint ahogy a szintén Almár Iván nevéhez fűződő és a 90-es évek végén megjelent A SETI szépségével is történt. Majd pedig ha a végére értünk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy nem akarunk-e mi is a SETI+ égisze alatt tárgyalt tudományterületekkel – vagy éppen magával a SETI+-szal – foglalkozni. Mert miként ez a könyv is bizonyítja: a kétségek ellenére is érdemes. Sőt, talán éppen azok miatt, hiszen sehol nem várhatnak ránk nagyobb intellektuális kihívások.

Galántai Zoltán

(A könyvismertető eredetileg az Aero magazin 2011. júliusi számban jelent meg)

Almár Iván: Kozmikus társkereső. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. ISBN 978-963-09-6657-3. 191 oldal, bolti ára 2980 Ft. A kiadó honlapján kedvezménnyel 2473 Ft.