Lesz-e mit ünnepelnünk a holdraszállással kapcsolatban?

Ha az első holdraszállást történelmi eseménynek tekintjük (márpedig miért is tekintenénk másnak), akkor ez érdekes problémákat vet fel.

Cikkünk szerzője

jövőkutató, író, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, az Űrvilág Idegen civilizációk? rovatának vezetője.

Mivel biztos vagyok benne, hogy most, a negyvenedik évfordulón számos más eseménnyel is párhuzamba fogják állítani, ezért hadd kezdjem én is eggyel. Johan Huizinga holland tudós, A középkor alkonya című könyv szerzője azt írja egy helyütt, hogy a „történésznek tárgyával szemben mindig meg kell őriznie indeterminista nézőpontját. Folyton a múlt olyan pontjára kell helyezkednie, ahol az ismert tényezők még különféle kimeneteket engednek meg. Ha Szalamiszról beszél, tegye úgy, mintha a perzsák még győzhetnének”. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk aközött, amit John Lukács magyar származású amerikai történész a potencialitás és az aktualitás közötti különbségnek nevez. Vagyis aközött, hogy milyen lehetőségek rejlettek benne, és hogy végül mire vezetett a dolog.

A példa kedvéért gondoljunk csak arra, hogy mennyire máshogy állnánk most a holdraszálláshoz, ha az katasztrófába torkollott volna. Persze azért éppen Szalamiszt említi Huizinga, mert itt egy, az egész európai történelmet hosszú távon meghatározó összecsapásra került sor a görög demokrácia meg az ázsiai önkényuralom között. Ám ennek ellenére is könnyen lehet, hogy a távoli jövő egy galaktikus történésze, aki nemhogy Szalamiszról, de a görögökről, a perzsákról és az európaiakról sem fog semmit tudni, inkább azt a pillanatot emeli majd ki, amikor az ember először lépett egy idegen égitest felszínére. Elvégre – legalábbis elvileg – elképzelhető, hogy a holdraszállás csupán a kezdete egy olyan kolonizációs folyamatnak, amelyhez fogható még nem volt a világtörténelemben. A Ben Finney – Eric Jones szerzőpáros megfogalmazásával élve „amennyiben a leszármazottjaink a Galaxis mind távolabbi részein szóródnak szét, úgy az emberiségnek sem lesz egyetlen [közös] jövője, és egyetlen emberiségről sem lesz értelme beszélni”. Vagyis a holdraszállás távoli következményeként a ma legalapvetőbbnek és változatlannak tekintett fogalmaink is megváltozhatnak. Lényegében Amstrong is erre utalt, amikor a Holdra lépve az egész emberiség számára nagy ugrást emlegetett.

Másfelől persze annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a távoli jövő galaktikus történésze meg sem említené az Apollo programot, mert mint ahogy egyes események fontossága csak visszatekintve válik nyilvánvalóvá, ugyanígy másokról, amelyek a saját idejükben meghatározó jelentőségűnek tűntek, kiderülhet, hogy mégsem azok. És ha az emberiség végül a Földön marad, akkor talán az egész holdraszállás sem fog többnek tűnni egy meglehetősen költséges és végső soron értelmetlen vállalkozásnál.

Az ugyanis, amely elvezetett a Holdig, korántsem az egyetlen lehetséges megközelítés. És itt most nem is annyira arra gondolok, hogy az egész lényege a szovjetekkel való rivalizálás volt, tehát bár mi tekinthetjük az egész emberiség számára fontosnak, az amerikai döntéshozók számára nem ez volt az elsődleges szempont (és ennek megfelelően leginkább egy hidegháborús katonai/politikai versenyfutás győztesét kellene ünnepelnünk, ha őszinték akarnánk lenni). Hanem inkább arra, hogy a tibetiek szemében a Mount Everestet meghódítani akaró britek „gazdag őrülteknek tűntek, akik saját értelmetlen céljaik bűvkörében élnek”. Nagyjából úgy, mint ahogy a New York-iak szemében az a gazdag japán is egzotikus bolond, aki kijelenti, hogy az életcélja megnyalni a Chrysler Building falát, írja a földönkívüli civilizációkkal való esetleges kapcsolatfelével következményeit tárgyaló könyvében Albert A. Harrison amerikai pszichológus.

Azaz korántsem mindenki értene egyet abban még a mai földiek közül sem, hogy van-e mit ünnepelnünk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy már 1969-ben sem mindenki számára tűnt fontosnak a holdraszállás – még az USA-ban sem. Harrison egy kollégája, Jerry Kroth egyenesen azt mondja, hogy nárcizmusunk, meg az, hogy a lokális és provinciális események jobban foglalkoztatnak minket, mint az egész emberiséget érintő, globális események, egészen az abszurditásig képesek eltorzítani a valóságot. 1995-ben például, a boszniai háború és egy nagy afrikai járvány idején ismét csak az USA-ban az O. J. Simpson-féle per került a lapok címoldalára, a témánk szempontjából oly fontos 1969-es évben pedig több cikk jelent meg a milliárdos lány Patty Hearts elrablásáról, mint a holdraszállásról.

Mindent egybevetve tehát egyfelől úgy gondolom, hogy miközben ezen cikk olvasói valószínűleg ugyanúgy az Apollo program pártján állnak, mint én, aközben hiba lenne azt képzelnünk, hogy ezzel az emberiség többsége is szükségképpen így van. Másfelől pedig hasonlóképpen hiba lenne biztosra vennünk, hogy még ha mi az egyetemes történelem egyik legfontosabb eseményének tekintjük is a holdraszállást, hosszú távon egészen biztosan annak fog számítani. Függetlenül attól, hogy mi mennyire szeretnénk.

Kapcsolódó cikkek:
Holdra szállunk!