1942 őszére Németország elérte legnagyobb kiterjedését: német katona állt Norvégiától Észak-Afrikáig, az Atlanti-óceántól a Volgáig.
Szinte karnyújtásnyira a végső győzelemtől, bekövetkezett a nem várt fordulat: Sztálingrádnál, El-Alameinnél vereséget szenvedett a Wehrmacht, és már csak idő kérdése maradt a szövetségesek teljes győzelme. A német hadvezetésnek nem maradt más választása, mint a „nagyobbat, erősebbet, jobbat” hármas jelszó jegyében olyan stratégiai fegyvereket, akkori szóhasználattal élve, „csodafegyvereket” állítsanak elő, majd hadrendbe, amelyekkel meg tudják fordítani a háború menetét.
Paradox módon az addigi nagy győzelmek egy vészes illúzióba ringatták a Wehrmachtot, hiszen a meglévő páncélosokkal, repülőgépekkel is minden képzeletet felülmúló hatalmas területet foglaltak el. Elmaradtak a szükséges fejlesztések, majd később az egyre erősödtek az angolszász bombázások, amelyek elsősorban a német hadi infrastruktúrát voltak hivatottak megsemmisíteni, de legalábbis a maximális mértékig korlátozni. A szó szoros értelmében tehát csodafegyverre volt szükség, méghozzá sebtében.
1943 nyarán Hitler a fegyverprogram élére helyezi a rakétát, és 1944 nyarától már tömegesen vetik be elsősorban angliai, majd később más nyugat-európai célpontok ellen. A német rakétaprogramnak azonban nagy ára volt. Ahogy Wernher von Braun feljegyezte: „1942-re 142 millió márka a költségvetésünk. Ez kereken tízezer páncélos ára”. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a Barbarossa-terv keretében alig több mint 3 ezer páncélos állt a Wehrmacht rendelkezésére, és ezek legnagyobb része már az elavultabbak közé tartozott).
Egyes szakértők szerint a V-2 rakéták túl későn érkeztek meg ahhoz, hogy megfordíthatták volna a vesztésre álló háború menetét. Más szakértők szerint viszont túl korán, mert az egy tonna robbanóanyagot szállító rakéta – meglehetős pontatlansága miatt – inkább csak a polgári lakosságot fenyegette. Persze, ha atombombát szállíthatott volna a V-2, mint ahogy egyes amerikai szakértők gondolták, tényleg fordulatot hozhatott volna. Szerencsére a nyugati szövetségesek túlbecsülték a német atomprogramot. Az ország megszállásakor kiderült, hogy Heisenbergéknek még évekre lett volna szükségük a kívánt eredmény elérésére. A Manhattan-terv keretében az Egyesült Államoknak sikerült először megvalósítania a láncreakciót, majd megépítenie a történelem első atomfegyvereit.
Hajsza a rakéta után
Az „amerikai németek” és a „szovjet németek” sorsa alapvetően másként alakult. A Wernher von Braun nevével fémjelzett csoport elnyerte az amerikaiak bizalmát, és tevékenyen részt vehettek az USA rakétaprogramjában. 1954-ben megkapták az amerikai állampolgárságot, és a szakemberek előtt sem lehet kétséges: nélkülük legalább 5-10 évet késett volna az amerikai Holdra szállás.
Alig két évtizeddel Peenemünde után, von Braun Kennedy elnököt tájékoztatja a rakétaprogramról. (NASA)
A „szovjet németek” ténykedéséről így ír Csató István, az 1963-ban megjelent, A kozmosz partján című könyvében: „A Szovjetunió is megkapta hadizsákmányként a német A-4-es rakéták egy részét, és hozzájuk került a német rakétaszakértők egy csoportja. A német rakétaszakértők azonban nem vehettek részt a szovjet rakétafejlesztésben. Gröttrup mérnök, a Szovjetunióban járt német rakétakutató kollektíva egyik vezetője Nyugat-Németországba történt visszatérése után, több nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy nem vonták be őket a rakétakutatásokba.” A csoport vezetője, Helmut Gröttrup először hazájában dolgozott a szovjeteknek, majd 1946 őszén vitték a Szovjetunióba, társaival együtt. A hivatalos szovjet emlékiratok, beszámolók még ma is igyekeznek elkendőzni a tényleges német hozzájárulást a korai szovjet rakétatudományhoz, de úgy tűnik, hogy szabályos tervezési verseny folyt a németek és az oroszok között, majd a jobb német eredményeket asszimilálták, majd jóváhagyták a különféle állami bizottságok. Az 1940-es évek végétől a német csoportot teljesen elszigetelték. Gyakorlatilag persze addig sem szólhattak bele a szovjet kutatásokba, de most már az ott elért eredményekről sem értesülhettek. „Hasznavehetetlenné” váltak, szerencséjükre visszatérhettek hazájukba. A csoport utolsó tagja 1953. november 22-én tért vissza Nyugat-Németországba.
Schuminszky Nándor – Dr. Gál Gyula
(Folytatjuk!)
A szövetségesek előtt kívánatos célként lebegett, hogy megszerezzék maguknak a német haditechnikát, és annak talán legkívánatosabb elemét, a rakétát. 1944 vége felé, amikor már Németország veresége kézzel fogható közelségbe került, a szövetséges hatalmak sietve speciális csoportokat hoztak létre, a villamosipar, a hadiipar stb. legkiválóbb mérnökeiből, szakembereiből. Az A-4 – ismertebb nevén a V-2 – megkaparintása a szovjeteknek volt fontosabb, hogy egy elkövetkezendő háborúban kiegyenlítsék az amerikai légi fölényt. A két világháború addig megkímélte, de 1957 októbere óta halálos veszély leselkedett az észak-amerikai kontinensre, amit a folyamatosan fejlesztett, egyre nagyobb teljesítményű rakéták jelentettek. De hát miért is maradt le az USA? A mai olvasót már megmosolyogtatja a világ akkori keleti felén sulykolt szöveg: „1957 októbere óta az amerikai politikusok, katonák és tudósok ezen a problémán gyötrődnek. De hiába minden görcsös igyekezetük, hogy a maguk javára fordítsák a helyzetet. Ők ezt meg nem érthetik, de mi tudjuk, hogy az emberiség történelmébe elérkezett az a korszak, amikor a nemzetközi porondon a szocializmus erői fölénybe jutottak a kapitalizmus fölött.”
Az ember világűrbe repülésének álmodozásait az 1930-as évekre felváltotta a Konsztantyin Ciolkovszkij nevével fémjelzett, természettudományos felismeréseken alapuló, realisztikus gondolkodás. 
