Gagarin, először, 50 éve

1961 tavaszán 29 éves voltam. Mintegy hat éve követtem már a szakirodalomban azt a folyamatot, amely – s ebben abszolút biztos voltam – egyszer elvezet majd ahhoz a pillanathoz, amikor az ember a világűrbe indul.

1957-ben az első szputnyikkal megtörtént az első lépés: egy hordozórakéta segítségével egy ember készítette műszerdoboz Földünk első mesterséges holdjává lett. Egy hónappal később a második műholdon már élőlény (Lajka kutya) is utazott, bár visszatéréséről akkor még nem lehetett szó. A következő három év elég volt arra, hogy megoldják a leszállás problémáját is, így immár nem látszott technikai akadálya annak, hogy ember legyen a műhold utasa.

Mindez a Szovjetunióban történt. Ugyanakkor hasonló erővel készült az Egyesült Államok is arra, hogy elsőként küldje állampolgárát a világűrbe. De 1961 tavaszán még hiányzott a megfelelő hordozórakéta, és részükről nem került még sor arra sem, hogy élőlényeket hozzanak vissza Föld körüli pályáról. Mindenki Moszkvától várta a nagy bejelentést. Nem meglepő tehát, hogy már április 11-én elterjedt a híre annak, hogy úton van az első szovjet űrhajó. Egy újságíró valamit hallhatott, és abban a reményben kürtölte világgá a hírt, hogy így mindenki mást megelőzhet. Vártuk a hivatalos bejelentést.

1957. október negyedikével ellentétben ekkor már a politikai vezetők mindenütt tisztában voltak az esemény világtörténelmi jelentőségével. Persze a hangsúly a politikai hozzáállástól függően mindenütt máshová került. Nem véletlen, hogy az Esti Hírlap különkiadása aznap „Szovjet ember a világűrben” címmel jelent meg, és a nyilatkozatok túlnyomórészt a Szovjetunió technikai fölényének újabb bizonyítékát hangsúlyozták. De mód volt arra is, hogy szakmai szempontokat érvényesítve azt emeljük ki, ami az eseményt tényleg történelmi jelentőségűvé tette. Saját nyilatkozatom például azt emelte ki, hogy „ez az első eset, hogy egy ember nem a Földön, hanem egy másik égitesten tartózkodott.”

De lehetett még egész sor további olyan „a világon most először történt meg, hogy...” kezdetű mondatot is kimondani és leírni, amivel talán sikerült elgondolkoztatni azokat, akik korábban az egészben csak és kizárólag a nagyhatalmak öncélú űrversenyét, netán fegyverkezési demonstrációját látták. Kimondtuk tehát, hogy most először ült fel egy ember egy robbanóanyaggal töltött hatalmas rakéta tetején elhelyezett szűk kabinba, hogy korábban soha ki nem próbált gyorsulással érje el a Föld körüli keringéshez szükséges 8 kilométer másodpercenkénti sebességet. Másfél óráig volt súlytalan állapotban, először tapasztalhatta a világon a „fenn” és a „lenn” közti különbség eltűnését. Míg korábban ember Földünket legfeljebb 30-40 km magasságból láthatta, Gagarin feljutott 300 km fölé, ahonnan a Föld görbülete már világosan látszik. Először beszélt rádión egy ember a világűrből földi partnereivel. Visszatéréskor először tapasztalhatta a kemény fékezést az első kozmikus sebességről úgy, hogy törékeny kabinja körül izzott a levegő. Végül először katapultált egy ejtőernyővel ereszkedő űrhajóból, és ért földet, miután 108 perc alatt megkerülte bolygónkat.

Gagarin természetesen percek alatt világhírű emberré vált. Amikor 1961 augusztusában Budapesten járt, magam is láttam a Parlamentben a meghívottak gyűrűjében. Szinte megrettent, amikor mindenki autogramot akart kapni tőle. Két év múlva hallgattam előadását Párizsban, a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség kongresszusán. Sok újdonságot természetesen nem mondott, de döbbenetes volt az a lelkesedés, amellyel megjelenését ez a szakemberekből álló nemzetközi közönség fogadta. Gagarin addigra már jobban hozzászokott ehhez a népszerűséghez, és ahhoz, hogy az űrhajózás szimbólumává vált.

Azóta mintegy 550 társa követte a világűrben. Volt köztük, aki több mint egy évet töltött odafenn, volt, aki hatszor indult űrutazásra – sok minden történt a világűrben az elmúlt fél évszázad alatt. De Gagarin szimbólum maradt, és felteszem, hogy az is fog maradni, amíg élnek olyanok a Földön, akiket érdekel, hogy milyen lehet „odakinn” lenni a világűrben.