Újabb, minden eddiginél konkrétabb híreket tartalmazó CIA jelentés jutott a birtokunkba. Orosz pilótacsoportot készítenek fel, hogy egyikük napokon, vagy heteken belül feljusson a világűrbe.
Time Magazine, 1961. április 10.
Továbbra sem apad el a CIA informátorunk hírforrása, még döbbenetesebb részleteket feltárva. A legfontosabb hír, hogy a korábban egy évre becsült időtáv a szovjet űrhajós felbocsátására hetekre, vagy akár napokra szűkült. Nemcsak kiírtak egy követelményrendszert a Szovjetunióban, nemcsak kiválogattak 20 jelöltet, hanem 6 főre szűkült a kör. Hasonlóan a mi Mercury programunkhoz, ezek szerint a szovjet kiképzés a célegyenesbe fordult.
„A moszkvai rezidens jelentése szerint tovább finomodott a vélhetően űrkiképzésre vezényelt pilótacsoportról. A korábban 6 fősnek jelölt csoport eredetileg 20 fősként indult (a válogatás pedig 200 feletti létszámmal kezdődött), ám a 20-ak kiképzése, tesztjei hiába indultak erőltetett ütemben, a létszám magasnak bizonyult. A kiképzési tevékenység nem volt elég gyors, hatékony. A szovjet parancsnokok a gyorsítás mellett döntöttek és 6 főre szűkítették a csapatot. Anatolij Kartasov, Adrian Nyikolajev, Jurij Gagarin, Pavel Popovics, German Tyitov és Valentyin Varlamov alkották a szovjet Eredeti 6-okat. A további tréningek során Kartasov sérüléseket szenvedett egy centrifuga teszt során, majd Varlamov úszás közben szenvedett balesetet, így kettejük egészségügyi problémája miatt helyettük Valerij Bikovszkij és Grigorij Nyeljubov ugrott be. Nemrégiben a csoport a Moszkva melletti kiképzési körletből ismeretlen helyre távozott, vélhetően a kiképzésük a legvégső stádiumába lépett és a starthelyre távoztak. Ha ezen feltevés helyesnek bizonyul, akkor maximum 2 héten belül elindulhat egy szovjet űrhajós a világűrbe. K-4 első osztályú elemzőnk szerint az időpont lehetséges ideje 1961. április 12-14. között a legvalószínűbb.”
A közelmúltban a megszokottnál is nagyobb aktivitást jelentett a hírszerzés Kazahsztánból. Fény derült a szovjet űrrepülőtér nevének rejtélyére is.
„Francis Garry Powers U2-esének szovjetek általi 1960. május 1-jei lelövése megnehezítette a szovjet rakétakísérletek nyomon követését, mostanra azonban a felállított akciócsoport minden szükséges információt beszerzett és tisztázta az ellentmondásos adatokat. Eszerint a szovjetek Kazahsztán középső részén, a déli területeken, a Szir-darja folyó közelében alakították ki a rakétalőterüket. A hely neve Tyuratam. Korábban a szovjet híradások Bajkonurként emlegették az űrindítások helyszínét, azonban a felderítési adatok arra mutatnak, hogy mindez csak dezinformáció volt, a valóban létező Bajkonur falu mintegy 320 kilométerre van onnan.
Tyuratamban élénk rakétatevékenység folyik, az R-7 (SS-6) rakéták különböző változatait tesztelik az oroszok és az összes űreszköz innen indult útnak. Nemrégiben hírt kaptunk egy új rakétaaltípus tesztjeiről, valamint egy pilótacsoport Bajkonur/Tyuratamba érkezéséről. Vélhetően kiképzett űrhajósokról lehet szó.”
Ha mindez a sok véletlennek tűnő egybeesés mégsem véletlen, a szovjetek minden bizonnyal a jól bevált technikát vetik be. A rakéta a Szputnyik-1 óta lényegében ugyanaz, egy interkontinentális, ballisztikus rakétából kialakított hordozóeszköz. Az SS-6 Sapwood NATO-kód alatt futó katonai rakétából lassan mindenessé vált rakétacsalád lett. De nézzük a CIA jelentést:
„A szovjetek Szergej Koroljov vezetésével a saját kódjukon R-7 „Szemjorka” (gyártási kód: 8K71) jelzésű interkontinentális ballisztikus rakétából az elmúlt 5 esztendőben egész rakétacsaládot alakítottak ki, többféle űrhajózási cél kielégítésére. Az eredeti rakéta egy 34 méter magas, 280 tonnás tömegű eszköz, amelyet atomtöltetek 8-9000 kilométeres hatótávolságú célba juttatására fejlesztettek ki. Hajtóanyagként kerozint, oxidáló anyagként cseppfolyós oxigént használnak az orosz mérnökök. A benne alkalmazott technika az oroszok által a II. világháborúban zsákmányolt német V2 rakétákon alapul. Kialakításában szokatlan megoldást választottak az orosz tervezők: lényegében „másfél” fokozatú a rakéta, egy hengeres központi rakétatestet alkalmaztak, benne négy hajtóművel, míg a henger külsejére négy darab további, 2-2 hajtóművet magába fogadó gondolát illesztettek 90 fokonként. A kialakítás azért „másfél fokozatú”, mert a startnál az összes hajtómű egyszerre indul, majd a magasban a külső hajtóművek és a hozzájuk tartozó tartályok leválnak, míg a központi hajtóművek tovább működnek a kiégésükig.
A Szputnyik-1-et ennek a rakétának a kissé átalakított (8K71PS jelű) példányával bocsátották fel 1957. október 4-én. Később tovább folyt a rakéta fejlesztése, ami elsősorban a tolóerő növelését célozta. A család új tagja (a 8K72) 1959. január 2-án debütált, ezzel startolt a Luna-1, az első sikeres holdszonda. Ez már korszerűbb hajtóműveket kapott és nagyobb tolóerővel rendelkezett (a továbbfejlesztett rakéta 8K74 kóddal visszakerült a hadsereg alkalmazásába, az eredetinél még nagyobb hatótávolságú atomhordozóként). A tolóerő fejlesztése ezután sem állt le, és megszületett előbb a 8K72-L, majd 1960. december 22-én a legutolsó változat, a 8K72-K. Ez utóbbi 4700 kilogramm hasznos tömeg Föld körüli pályára juttatására alkalmas. Ez bőven elegendő egy ember szállítására alkalmas űrkabin feljuttatására.”
A valószínűnél mostanra már határozottan többnek mondható jelentések alapján szinte biztosra vehetjük, hogy maximum 2 héten belül szovjet űrhajós startolhat. Összevetve ezt azzal a ténnyel, hogy Alan Shepard tervezett Mercury repülése, az amerikai kísérlet az elsőség elhódítására csak 3-4 hét múlva esedékes, levonhatjuk a hetek óta hangoztatott konklúziót: elkéstünk, a szovjetek ismét beelőznek. Bárcsak tévedne a CIA. Mint oly sokszor már…
Béla Dancsó
Kapcsolódó cikkek:
Gagarin 50: készüljünk együtt!
1978 kora tavaszán először szembesültem kézzelfoghatóan azzal a ténnyel, hogy az első ember öt évvel születésem előtt már járt a világűrben.
