17 évvel később

1978 kora tavaszán először szembesültem kézzelfoghatóan azzal a ténnyel, hogy az első ember öt évvel születésem előtt már járt a világűrben.

Az Űrvilág hasábjain az elmúlt évek folyamán már többen és sokféle módon megemlékeztek az első ember útjáról a világűrben, a mostani 50 éves évforduló pedig még újabb meglepetéseket is tartogathat. Nem beszélve arról, hogy mi minden történt és történik ez ügyben más fórumokon, vagy hazánk határain túl a megemlékezések hosszú sorában. Az elmúlt ötven év alatt szinte már mindent megtudhattunk arról, hogy is volt, mi is történt pontosan a hőskorban, a hatvanas évek elején. Most annak a felkérésnek szeretnék eleget tenni, hogy személyes megvilágításba helyezve mondjam el, miért tartom fontosnak az első emberes űrrepülést, és hogyan látom ennek hatását az azóta eltelt években történt eseményekre és napjaink űrkutatására.

A feladat nem könnyű, mert a sors eddig még nem adta meg a lehetőséget arra, hogy az emberes űrrepülések fő sodrával közvetlenül is kapcsolatba kerüljek, és az első idők történéseinek menetét is csak elmondások, régi beszámolók, képek, kiállítások és filmfelvételek alapján ismerem. Első közvetlennek nevezhető tapasztalataimat egy magánjellegű utazás során, még 11 évesen szereztem, amikor szüleimnek és családomnak köszönhetően eljutottam Moszkvába, az akkori szovjet Népgazdasági Eredmények Kiállítására (ma Összoroszországi Kiállítási Központ), a VDNH „Koszmosz” pavilonjába és az űrhajózási emlékműhöz.

Balra a „Koszmosz” pavilon előtt kiállított Vosztok-R7 egy teljes nagyságú példánya, jobbra az űrhajózás emlékműve, 1978 kora tavaszán.

Az űrhajózási kiállítási pavilonba lépve rögtön az első kiállított tárgyak között láttam meg a Szputnyik-1-et, Lajkát és az űrkapszulát, valamint természetesen láthattam Jurij Gagarin űrrepülésének történetét is, a Vosztok-1-ről készült leírásokat, képeket, valamint a pavilon központi részén kiállított embert szállító első űrhajó egy példányát is. A kiállított tárgyak, az űrkutatás későbbi, távirányítású bolygófelderítő űreszközeinek látványa is igen nagy hatással voltak rám. De a legerősebben az a tény ragadt meg bennem, hogy éltek/élnek köztünk olyan emberek, akik bátran nekivágnak az ismeretlennek, nagy kockázatot is hajlandók vállalni, és az életüket is veszélyeztetik azért, hogy többet tudhassunk meg a bennünket körülvevő világról, az univerzumról.

Balra e sorok írója, háttérben a „Koszmosz” pavilon bejárata, és a kiállított Vosztok-R7. Jobbra az űrhajózás emlékművének szoborcsoportja, az „indítóállás világűrbe vezető lépcsője”, Gagarin, valamint az utazását elősegítő emberek, mérnökök, tudósok, az űrhajó építői…

Ez az erős hatás a mai napig él bennem, és azóta csak erősödött. Az első repülés tényének üzenete számomra: „Meg lehet csinálni!” A hír láncreakció-szerűen hathatott mindazokra is, akik azóta szintén eljutottak Föld körüli pályára, újabb és újabb csúcsokat döntöttek meg az űrrepülések időtávjában, végrehajtották az első űrsétákat, elrepültek a Holdra, űrállomásokat hoztak létre a Föld körül, és ott tudományos kísérletek sorozatát hajtották és hajtják végre. Ahhoz, hogy ezek az események megtörténjenek, szükség volt az első Föld körüli keringés megtételére, amikor még az volt a legérdekesebb kérdés, hogy vajon a megalkotott új eszközök segítségével az ember is eljuthat-e a világűrbe, képes-e ott életben maradni és épségben visszatérni. Ma ez már mindannyiunk számára természetes tény, annak ellenére, hogy az űrrepülés még mindig veszélyes üzem, a súlytalanság hatásainak elviselése pedig még napjainkban is jócskán megviseli az űrhajósok szervezetét.

Gagarin első Föld körüli keringésének számomra másik legfontosabb üzenete: ismét bebizonyosodott, hogy az emberiség a történelme folyamán újból és újból képes felülemelkedni addigi önmagán, időről-időre újabb határokat, és gondolkodásának addigi korlátait tudja legyőzni. Mély meggyőződésem, hogy ez a folyamat ma sem állt meg, még nem érkeztünk el a végső ponthoz, még van dolgunk a megismerésben, és elkerülhetetlen szükséglet, hogy a jövőben újabb gondolati határok legyőzésére legyünk képesek.

Mondanivalóm végéhez közeledve én is azt a kérdést teszem fel, amit annak idején Jurij Gagarin a repülése előtt: Mit is mondhatnék még? Az űrhajósok emlékművénél azzal a ténnyel is szembesülhettem, hogy Jurij Gagarin repülése előtt sok-sok évvel élt egy ember, Konsztantyin Ciolkovszkij, aki nem törődve mások véleményével, megalkotta űrhajózási rakétaelméletét. 1903 és 1914 között nyilvánosságra hozott elméleti számításait és szélcsatornás kísérleteinek eredményeit felhasználva építették meg később Koroljov és mérnöktársai a Vosztok-1-et. Ciolkovszkij Kalugában található síremlékén a felirat egy gondolatát idézi fel: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben. Az emberiség nem marad örökké a Földön, hanem versenyfutásban a fénnyel és a térrel, először bátortalanul az atmoszféra határa mögé nyomul, azután meghódítja az egész teret a Nap körül.”

Ciolkovszkij, Gagarin és én. (Képek: Kovács Zsuzsanna)

Mit is mondhatnék még? Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, de szeretnék versenyt futni a fénnyel és a térrel, aztán megkezdeni a Nap körüli tér meghódítását.

Jurij Gagarint 1961. április 12-i első űrrepülése után sokan követték, és 1978 kora tavaszán elérkezett az a pillanat is, amikor az első nem orosz és nem amerikai űrhajós repült. Vladimír Remek csehszlovák űrhajós 1978. március 2-án nyolc napos űrutazásra indult a Szaljut-6 fedélzetére, miközben már folyt az első magyar nemzetiségű űrhajós kiválasztása és felkészítése arra, hogy végrehajtsa az első magyar űrutazást. Természetesen erről már csak később értesülhettünk, de ez már egy másik történet.

Kovács Zsuzsanna
gépészmérnök, a Magyar Asztronautikai Társaság elnökségi tagja