Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...
...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.
A NASA 1962-ben úgy döntött, hogy egy-egy repülésen három embert küld a Holdra. Ketten leszállnak, egy pedig fenn kering az anyaűrhajóban, visszavárva a felszínről társait. A két leszálló közül az egyik az egész expedíció parancsnoka, a másik pedig másodhegedűsként segíti őt. A NASA-n belül Deke Slayton és Alan Shepard, két egészségügyi okokból „kiszuperált” Mercury űrhajós feladata volt, hogy meghatározzák, kik repülnek. Még amikor a program benépesült űrhajósokkal (amikor már végre nekik is tudtak feladatot adni), felállt egy nagyjábóli sorrend a repüléseket illetően, és ki is jelölték rá az embereket, akik repülni fognak. Aztán két fontos esemény óriásit csavart azon, hogy melyik lesz az a repülés, amikor először fognak tényleg megpróbálkozni leszállni a holdfelszínre. Az egyik az Apollo-1 tragikus tüze volt, amikor három űrhajós (Gus Grissom parancsnok, Ed White parancsnokiegység-pilóta és Roger Chaffe holdkomppilóta) meghalt. Ha Slaytonon múlt volna, akár ez a három ember is lehetett volna az első, különösen Grissom, aki Mercury űrhajósként a tekintélyelvű társaságban akár még egyfajta előjogot is élvezhetett. A másik pedig az Apollo-8 és Apollo-9 cseréje, hogy Amerika elsőként érjen a Holdhoz. Aztán voltak ott még apróbb véletlenek is, hogy Schirra, Borman és McDivitt sorra mondta be Slaytonnak a saját Apollo repülése után, hogy nem kíván többé repülni, vagy Collins porckorongsérve, ami szintén tovább kevert a legénységek lapjain.
Így érkezett el 1968 decembere, amikor Deke Slayton odalépett Neil Armstronghoz, aki egyébként a nem hivatalos legénységi rotációban az Apollo-11 parancsnoki várományosa volt, hogy ő lesz a parancsnok és mellé Buzz Aldrint és Michael Collinst jelöli a személyzeti főnök. Így állt össze a hármas, aki bekerülhetett a történelemkönyvekbe, Kolumbusz Kristóf neve mellé.
De ki is volt az a Neil Amrstrong, aki annyira alkalmasnak látszott arra, hogy elsőként szálljon le és túrja lábát a Hold felszínébe? Egy 1930-ban, Ohióban született, lassan a negyvenes éveibe lépő tapasztalt mérnök pilóta, aki ráadásul civil volt, mégis a legjobbak között tartották számon. Armstrong előéletében végigjárt valamiféle lépcsőzetet, egyfajta iskolát, amelyet egyébként az ellenségének sem kívánna az ember, olyan veszélyes volt. Apja még sihederként elhordta az akkori idők látványosságát jelentő repülő cirkuszokba, egyfajta speciális amerikai repülőshow-ba, ahol a látványosság volt a fő szempont. A kis Neil annak rendje és módja szerint bele is szeretett a repülésbe, kivált, amikor fel is vitték az égre egy körre. Onnantól kezdve a helyi reptér mellett őgyelgett, amíg a felnőttek meg nem szánták és be nem invitálták, hogy apró munkák apropóján még közelebb kerülhessen egy-egy géphez és akár büntetlenül meg is simogasson egyet. És ahogy az általában lenni szokott, amikor az egyik oktatónak megesett a szíve rajta és rá nem kérdezett – „Nem akarsz repülni egyet, kölyök?” –, akkor ő lelkesen bólogatott, majd bele is tanult a kis munkák ellentételezéseként a repülésbe. Végül 16 évesen előbb lapult repülőgépes jogsi a zsebében, mint autóra szóló.
Élete innentől kezdve a repülés sínjén zakatolt, le sem tudott volna zökkenni róla. Középiskola után a Purdue Egyetemre jelentkezett, repülőmérnöknek. Persze ebben is volt némi csavar. Akkoriban nagy szó volt, hogy valaki egyetemre ment tanulni, sőt a nagy szó mellett drága mulatság, szüleinek nem is lett volna pénze rá. De a Haditengerészetnek volt egy programja: ösztöndíjat adott azoknak, akik a programba jelentkeztek és egy új menetrendet: két évig tanult a delikvens az iskolán, majd megszakította az egyetemet és repülős kiképzésre ment, hogy aztán katonaként harcoljon a hazájáért. Ha túlélte a kalandot, visszatérvén folytathatta az egyetemet, ahol abbahagyta. Armstrong el is végezte az első etapot a Purdue-n, majd bevonult a haditengerészethez, akiknek éppen Koreában volt dolga, éppen folyt a koreai háború. Armstrong átesett egy alapos repülőkiképzésen, ahol az elején ugyan meg nem bukott, de az oktatói sokat macerálták, hogy nem jók a bejövetelei, gyenge az iránytartása, de továbbengedték. Lépcsőről lépcsőre haladt, motoros kétszemélyes gyakorlógép, egyszemélyes motoros, sugárhatású gyakorló. A próbák is egyre nehezedtek, a sima iskolaköröket felváltották a műrepülő figurák, majd egy szárazföldi reptéren egy nagy felfestett repülőgép-anyahajó képzeletbeli fedélzetére kellett leszállásokat végezni. 1950 márciusát írtuk, amikor már a tenger felett kereste egy aprócska repülőgép-anyahajó billegő sziluettjét, elkövetkeztek a hordozós leszállási próbák. A fedélzet egyik oldalán állt a leszállásirányító tiszt, aki két tárcsával integetett a gépeknek, hogy lejjebb-feljebb, jobbra-balra. Ha valaki nagyon elvétette a leszállást, a tárcsákkal azt is integetni lehetett, hogy tovább, új kísérlet. Aznap Armstrong keble büszkén dagadt, egyetlen „továbbot” sem integettek neki a hat előírt leszállás során.
(Folytatjuk!)
A beavatási szertartás megvolt. A szerződés értelmében Armstrong harci repülővé vált és zászlósként harcba kellett indulnia egy F9-F Panther fedélzetén a Koreai-félsziget felett. Összesen öt bevetési fordulót teljesített a USS Essex anyahajó fedélzetén. Összesen 78 bevetést teljesített, 121 órányit repülve. 27 társa halt meg, köztük sokan abban a balesetben, amelyben két amerikai gép összeütközött a levegőben és a sérült gépekkel visszaevickélő egyik pilóta megpróbálta letenni a gépét az Essex fedélzetén, de végül nem tudott megállni és bevágódott a fedélzet végén parkoló, feltöltött gépek közé. A baleset nyomán tűzvihar söpört végig a hajó fedélzetén, tucatjával szedve a halálos és sebesült áldozatokat. Armstrongnak szerencséje volt, ő nem volt köztük. Ahogy akkor is szerencsés volt, amikor egyedül repülve a koreai szárazföld felett bajba került. Aznap fegyveres felderítőként szállt fel Wosan térségébe, ahol teherpályaudvarokat és egy hidat kellett támadnia. De aznap a védelem belerondított a zászlós napjába: légvédelmi találatot kapott a gépen, amellyel csak nagy küzdelem árán tudott levegőbe maradni. Annyira, hogy végül olyan mélyre süllyedt, hogy nekirepült ez mindössze 6 méter magasan kifeszített kábelnek, amelyet éppen alacsonyan támadó repülőgépek ellen hagytak ott a koreaiak. A kábel lenyisszantott 1,5-2 métert a jobb szárnyvégből. A problémák inkább tovább gyűltek, mintsem megoldódtak volna, Armstrongnak katapultálnia kellett. Kievickélt a tenger fölé, hogy baráti vizek felett ugorjon ki, ám rosszul számolt, a szél a szárazföld fölé vitte, ahol keményen landolt, a farokcsontját és a sisakját törte. Lent elsőként egy amerikai katonai járőr talált rá, aki elmondta, hogy mekkora szerencséje volt a széllel, mert az öböl vize el volt aknásítva.
Kapcsolódó cikkek:
Hamarosan 50
Kolumbusz nyomán: Michael Collins (1. rész)
Kolumbusz nyomán: Buzz Aldrin (1. rész)
Kolumbusz nyomán: Neil Armstrong (2. rész)
Kolumbusz nyomán: Neil Armstrong (3. rész)
Kolumbusz nyomán: Neil Armstrong (4. rész)
Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...
