Az első holdséta csak amolyan bemelegítés volt az igazi próbatétel, a Cone-kráter lejtőjének megmászása előtt. Az űrhajósoknak egy 3 kilométeres, hegymászással nehezített túrát kellett tenni, hogy a kráter pereméről szedhessenek mintákat.
A két holdséta közötti időt az Antares legénysége is alvással tölthette, de nekik sem sikerült az elődeiknél jobban ez a „művelet”, így ők is még az ébresztés előtt jelentkeztek. Hamarosan újra kint lehettek a felszínen és elindulhattak az Apollo program történetének leghosszabb gyalogtúrájára. A tervek szerint egy több mint egy kilométeres gyalogút vezetett fel a Cone-kráter dombjára. Az űrhajósoknak el kellett érnie a kráterperemet, mert ott mutatkozott a legnagyobb esély olyan kőzetek mintavételére, melyek a becsapódás során a mélyből, a Fra Mauro kőzetágyából származnak.
Shepard és Mitchell megrakta a MET-et a mintavételhez szükséges eszközökkel és tárolózsákokkal, konténerekkel, majd nekivágtak az útnak. Az út első része sík volt, így könnyen haladt az expedíció, hamar túlestek az első geológiai állomáson és mintavételen is. De már itt megmutatkozott az egész expedíció egyik legnagyobb „veszélye”. Shepard nem volt geológus, nem is érdekelte különösebben a poros kövek tudománya, ezért a műveleti tervvel ellentétben a két űrhajós csak belehányta a zsákokba a szinte találomra felszedett kőzeteket és máris rohantak tovább. Shepardék nem a geológiai eredményekre hajtottak, hanem a Cone-kráter elérésére, mint valami sportteljesítményre.
A következő 650 méter még mindig sík terepen maradt az űrhajósok mögött, de itt is újabb komoly nehézség mutatkozott meg. Mitchellnek kellett navigálnia a rendelkezésére álló – Lunar Orbiter szondák képeiből készült – fotótérkép alapján, de ebből nem lett semmi. A pontosan szembe sütő, alacsonyan álló Nap fénye teljesen elmosta a felszínen a kontrasztokat, egyik krátert pont olyanná téve, mint a másikat. Mitchell meglepve tapasztalta, hogy fogalma sincs, hol vannak. Aztán elkezdett emelkedni a terep, a haladás lelassult, az űrhajósok pulzusa az egekbe szökött és egyre sűrűbben kellett megállni. Sőt a pehelykönnyű MET is inkább ellenfélnek bizonyult, mintsem segítségnek. A felszínen a kráterhez közeledve egyre nagyobb kő, szikladarab tűnt fel, ahogy a kráterből kidobódott anyag egykor szétterült, az űrhajósoknak kerülgetniük kellett őket, sőt egyszer-kétszer a MET-et is meg kellett ragadni és kettejüknek saroglya módjára cipelni.
Végre felértek a meredély tetejére, ahol egyre lankásabbá vált a terep. Itt azonban nem a Cone-kráter mélyedése fogadta őket, hanem további sziklákkal hintett egyformaság. Az expedíció pedig teljes mélypontra jutott, amikor Mitchell bevallotta: – Teljes kétségben vagyunk a helyzetünket illetően… Szerencsére a holdkomp és a korábban kihelyezett ALSEP műszerei ott fénylettek a távolban, tehát nem végveszély lépett fel, csak a célpont, a Cone-kráter megtalálása vált kilátástalanná.
Az irányítás diplomatikusan felajánlotta, hogy ejtsék a krátert. Shepard azonban nem adta fel, tovább gyürkőztek a Cone vélt irányába. Erre Houston még egy 30 perces hosszabbítást is engedélyezett. De az idő leteltével sem volt sehol a Cone-kráter, sem a bizonyosság, hol vannak. Az irányítás kénytelen-kelletlen arra utasította őket, hogy szedjenek mintákat ott, ahol vannak (hiszen elvben közel voltak a célhoz, csak nem lehetett tudni milyen közel) és utána induljanak vissza az Antareshez.
Később, már a Földön az elemzésekből kiderült, hogy mindössze 20 méterre voltak a kráterperemtől, csak nem tudtak róla. A Cone pereme pont az ő oldalukon volt magasabb, ezért nem láthattak bele a mélyébe, így csak az oda vezető, végeláthatatlannak tűnő dombok mutatták magukat. Így az ott szedett kőzetek végül mégis onnan származtak, ahonnan a tudósok szerették volna őket.
Visszafelé nem az odaúttal párhuzamosan, hanem egy másik útvonalon mentek az űrhajósok a holdkomphoz. Ezúttal mögülük sütött a nap és a magaslatról gyönyörű látvány tárult elébük, melynek fő látványosságát a napfényben tündöklő Antares-gyémánt és az aprócska ALSEP-brilliánsok adták. A visszaúton hét helyen álltak még meg. A mintavevő zsákok rekordmennyiségű, 45,3 kg-nyi kőzettel teltek meg. A diadalút helyett a fáradtság és a csalódottság egyre inkább ránehezedett a teljesítményre és hangulatra. Már idehaza derült ki, hogy Shepardék csapnivaló geológiai munkát végeztek, felületes mintavételekkel végül szinte hiába áldozta a Fra Mauronak két repülését is a NASA.
Legutolsó színfoltként még egy vidám aktusra futotta Shepardék fáradtság, kialvatlanság és csalódottság tépázta erejéből. A parancsnok nagy golfőrült volt, ezért személyes „csínyként” az egyik űrruha-zsebbe egy golfütő fejet bújtatott. A fejet egy univerzális szerszámnyélre csatolta (melyet a különböző lapátokhoz, gereblyékhez használtak). Az ütőfej mellett még egy kis fehér labdát is bújtatott az a zseb, melyet a büszke parancsnok most elővett, majd a földre dobott. Shepard a világ első holdi golfütésére készülődött. Az űrruha korlátai miatt persze szabályos golfozásról szó sem lehetett, csak amolyan egykezes lendítésről. Elsőre még ez sem sikerült, az ütő a levegőben – pardon: a vákuumban – suhogott, Shepard „luftot” ütött. A második már sikerült és a labda – a parancsnok szavai szerint mérföldekre, a valóságban pár métert – repült. Ezzel az utolsó műsorral hamarjában véget is ért az Apollo-14 holdexpedíciója. Majd a sikeres felszállást, összekapcsolódást követően 3 nap múlva a holdutazás is véget ért a Csendes-óceánon.
Az amerikaiak elmondhatták, hogy sikerrel visszatértek a Holdra, Shepard mellét is dagaszthatta a büszkeség, hogy az élet nem csak 15 percet adott neki az űrből. Sajnos a geológusok is csak ugyanezeket mondhatták el pozitívumként a rekordmennyiségű holdkőzet ellenére. Az Apollo-14 jó esetben is felemás megítélésű expedícióként (az őszintébb krónikákban pedig egyszerűen elfecsérelt lehetőségként) vonult be az űrhajózás-történetbe. A holdbéli hegymászás viszont megmutatta a gyalogos űrhajósok lehetőségeinek korlátait. De az ajtón már ott kopogtatott a következő szerzemény: a holdjáró…(Képek: www.apolloarchive.com)
Kapcsolódó cikkek:
Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (1. rész)
Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (2. rész)
A megannyi kérdés, vita után az Apollo-14-et szállító Saturn V minden gond nélkül indult el Cape Canaveralről. A NASA most izgulhatott csak igazán, a 10 nap múlva esedékes sikeres leszállás ezúttal tényleg élet-halál kérdése volt a szervezet számára.
