Az utasai által Yankee Clippernek keresztelt parancsnoki űrhajó és Intrepid hívójelet kapott holdkomp 1969. november 14-én vett rajtot Cape Kennedyről, hogy Apollo-12 néven másodszor jusson el ember a Holdra.
A tapasztalatlanság már a startnál kis híján katasztrófát okozott. Az időjárási helyzetet rosszul felmérő irányítás annak ellenére engedélyt adott a startra, hogy az űrrepülőtér felett egy front haladt keresztül. Az emelkedő rakétába a repülés 36. és 52. másodpercében villám csapott. Szerencsére az eset az űrhajósokat nem érintette, de annál inkább az űrhajót. Az Apollo kabin orrába csapó első villám kisütötte a műszaki egységben lévő tüzelőanyagcellákat, ezzel megszakítva az áramellátást a hajóban. A második villám pedig az űrhajó navigációs rendszerét vakította meg. A legénységnek hibajelzések tömegével kellett szembenéznie, amiről egyikük sem tudta mi a baj (korábban sohasem szimuláltak az elektromos rendszer teljes elvesztésével járó hibát). Egyetlen és döntő szerencse volt, hogy a Saturn rakétának önálló navigációs rendszere volt, melyet nem érintett az elektromos kisülés hatása, így a rakéta pontosan pályán maradt és jó felé repítette utasait. Az irányítás is csak némi töprengés után tudott rájönni mi lehet a baj és ekkor azt tanácsolták az űrhajósoknak, hogy indítsák újra („reseteljék”) az üzemanyagcellákat. Ettől az egyszerű művelettől hamar helyreállt minden és mire Föld körüli pályára állt az Apollo-12, minden normálisan működött (egyedül a csillagokra tájolt navigációs rendszert kellett újrakalibrálni). Az Apollo-12-t eltaláló villám pár pillanat múlva az indítóállásba csapott. A Yankee Clipper és az Intrepid az immár szokásos 3 nap alatt elérte a Holdat, ahol utasai minden ceremónia nélkül nekiláttak a leszálláshoz. A leszállóhely a Hold nyugati féltekéjén feküdt, az Oceanus Procellarumon, az egyik legszebb nagy becsapódásos kráter, a Kopernikusz közelében. Maga a Surveyor szonda pedig egy kisebb krátercsoport (munkanevén a Hóember) legnagyobb kráterének belsejében ücsörgött, Pete Conradnak tehát ezen kráter szélét kellett beirányoznia. A fékezőmanőver ezúttal jobban sikerült, mint Armstrongéknál, a pályaadatok alapján pontosan a tervezett pályán repült az űrhajó, ami előrevetítette, hogy az Intrepid nem repül el kilométerekkel a kitűzött célpont mellett. Conarad azonban nagyon türelmetlen volt, egyre csak kereste szemével az ablakon keresztül a Hóember, míg végül sikerült megtalálnia és szinte kézzelfoghatóvá vált a siker. Az ereszkedés utolsó szakaszában azonban váratlan dolog történt. A hajtómű sokkal több port vert fel a felszínről, mint Armstrongék esetében és Conradéknak tulajdonképpen vakon kellett leszállniuk. A leszállás sikerült, azonban a holdkomp a Surveyor kráternek (és szondának) háttal állt meg a talajon, így az űrhajósok nem tudták megerősíteni, hogy sikerült-e a küldetésük alapvető célkitűzése. Erre pár órával később került sor, amikor Conrad végre kimászott az űrhajóból és első ténykedéseként megkerülte az űrhajójukat. A siker beteljesülést a következő rövid párbeszédből tudhatta meg a világ: – Nem fogod elhinni – címezte Beannek a diadalmas bejelentést Conrad. – Találd ki mit látok ott ülni ennek a kráternek a túloldalán? – Bean már sejtette a választ: – Csak nem a jó öreg Surveyort? – Igen uram, a jó öreg Surveyort. Nem lehetünk tőle messzebb, mint 600 lábnyira. – Az Intrepid 155 méterre állt a Surveyor-3-tól, Conradék világraszóló teljesítményt nyújtottak. Eme különleges helyzetmeghatározás után Conrad biztonsági mintát vett, közben Bean is lemászott a felszínre. A Surveyor-3 155 méterre az Intrepidtől. Bár az egész expedíció legnagyobb várakozásokkal övezett feladata az űrszonda meglátogatása volt, az első holdsétán az űrhajósok a tájára sem néztek. A feladat szerint először a színes tévéadáshoz kifejlesztett újfajta kamerát kellett felállítani. A művelet sajnos balul ütött ki, amely kihatással volt az egész későbbi expedícióra (sőt talán az egész Apollo programra). Bean szerelés közben véletlenül a Nap felé fordította az érzékeny kamerát, melynek a fényérzékelője azonnal kiégett és használhatatlan lett. (A közvélemény figyelme ezért nagyon hamar elfordult a második holdexpedíciótól, hogy aztán igazából sohasem térjen vissza a Holdra látogató űrhajósokhoz). Az első holdséta szinte egyetlen feladata az ALSEP műszercsomagjának felállítása és üzembe helyezése volt. Ehhez először kipakolták a holdkomp tartórekeszéből a műszereket, majd két csomagba különítették el, végül a rádióantenna rúdjával összekapcsolva őket, egy súlyzószerű alkalmatosságot kaptak. Ezt a súlyzót kellett egy-kétszáz méterre elcipelni, ahol a későbbi felszálláskor a hajtómű gázsugara nem tett már kárt a berendezésekben. Az ALSEP 6 műszerből állt: passzív szeizmométerből; napszélspektrométerből; háromtengelyű magnetométerből; pordetektorból; szupratermiális iondetektorból; hidegkatódos ionizáció-mérőből. E műszerek a Hold belső szerkezetét, a felszín felett meglévő nagyon ritka légkör gázait és a napszél hatásait mérték. Felállításukkor a központi egység körül (amely az elektronikát és az eredményeket a Földre továbbító rádiót tartalmazta) sugárirányban helyezték el az egyes műszereket és kábelekkel teremtettek összeköttetést közöttük. Ezek a kábelek váratlanul nehézzé tették a műveleteket. A Holdra szánt űrruhákban ugyanis az űrhajósok nem tudtak lenézni, ezért nem látták a lábukat és az össze-vissza gubancolódott kábelek folyton beleakadtak a lábukba. Félvén az eleséstől az űrhajósok egymás lábát figyelték és segítették egymást a mozgásban, csak ez a vártnál lassabbá tette a munkát. A feladatot sikerült teljesíteni és a műszercsomag üzembe helyezése után Houston fél órányi hosszabbítást engedélyezett a legénységnek, melyet a környék kisebb krátereinek bejárására fordítottak. Bean a „súlyzóval” A két holdséta közötti időben Conradnak és Beannek bőven hagytak időt az alvásra, de a két űrhajós – Armstronghoz és Aldrinhoz hasonlóan - képtelen volt aludni. A kényelmetlen körülmények (a két összetolt telefonfülke nagyságú kabinban ketten, függőágyakban, az időkorlátok miatt űrruhában kellett aludni) és a feladat izgalma miatt az Intrepid utasainak szemére sehogy sem jött álom. (A krónikák szerint az első páros, aki tudott aludni a Holdon, az Apollo-15 – a negyedik leszállás – űrhajósai voltak.) A második holdséta kombinált feladattal telt el. Az idő nagy részét geológiai feladatok tették ki és végre ekkor kerülhetett sor a fő cél, az űrszonda meglátogatására is. A tervezők egy nagy körutat állítottak be a műveleti tervbe, melynek során az űrhajósok végigjárhatták a leszállóhely nagyobb krátereit. Armstrong az Apollo-11-en csak a nagyjából 60 méterre lévő kis East kráterig jutott, ezzel szemben Conradnak és Beannek körülbelül 1300 métert kellett gyalogolni és tízméterestől a több száz méteresig különböző krátereket megvizsgálni. A tudósoknak ezek a kráterek a Hold történetének egy-egy szeletét ígérték. Az űrhajósoknak a helyszínt jól jellemző kőzet és talajmintákat kellett venniük, melyek elemzéséből ki lehetett következtetni a legnagyobb holdtenger keletkezésének körülményeit, anyagösszetételét, stb. Az űrhajósok a hat megvizsgált kráterből és a holdkomp mellől összesen 34,3 kg kőzet és talajmintát hoztak vissza. A második holdraszállás talán legérdekesebb műveletére már a kutatás végén került sor. Az Intrepidtől 155 méterre álló szondához az utolsó előtti állomásukon érkeztek el Conradék. Ehhez be kellett menniük a Surveyor kráter belsejébe (korábban csak a kráterek peremén dolgozhattak, kerülve a beleesés veszélyét). Meglepetésre a kráterben süppedősebb talajt találtak, mint azon kívül, de a lejtő és a süppedősség ellenére sikerült elérniük a szondát. Lefényképezték a kis űreszközt, a nyomokból megállapították, hogy a leszállás annak idején igencsak pattogósra sikerült, majd levágták róla az ásókart és a kamerát, hogy hazahozhassák. Egy csínyt is terveztek, miszerint egy időzítővel úgy fényképezik le a szondát, hogy mindketten rajta legyenek a felvételen, de az időzítő elkallódása miatt ez nem sikerült. Conrad a Surveyor-3 mellett Végül 31 óra 31 perces felszíni tartózkodás után az Intrepid felszállt. A hazaút során csak igen kevesen voltak tudatában annak a veszélynek, hogy a startkor történt villámcsapás megrongálhatta az ejtőernyőház piropatronjait, azaz a három űrhajós hazatérte igen nagy rizikót rejt. Szerencsére az ejtőernyők jól tették a dolgukat és 10 nap 4 óra és 36 perc repülés után a második holdexpedíció is sikerrel landolt a Csendes óceánon. A visszahozott minták között ez a repülés szolgáltatta a legmeglepőbb felfedezést. A kamera tömítő gumigyűrűjében földi baktériumokat találtak. Az összeszereléskor az egyik technikus valószínűleg rátüsszentett az eszközre és a baktériumok túlélték a szonda hősterilizálását, valamint még további 31 hónapig a Holdon uralkodó ellenséges környezetet. Dancsó Béla Képek: Apollo Lunar Surface Journal; Smithsonian Repülési és Űrhajózási Múzeum Kapcsolódó cikkek:
Hajszálpontos leszállás: 35 éve repült az Apollo-12 (1. rész)
Az Apollo program ugyan a holdraszállás programja volt, de az első leszállás sikeres végrehajtása nem jelentette a sorozat végét, sőt. A holdprogram igazán csak az Armstrongék történelmi repülése után soron következő Apollo-12-vel indult be.
