„A vakoknak mi jó van a búvárkodásban?”

Ócsvári Áron élménybeszámolója a látássérülteknek szervezett amerikai űrtáborról, ahol most először jártak magyar fiatalok.

A NASA 20 év óta minden évben szervez egy űrtábort kizárólag látássérülteknek, az amerikai Alabama állam Huntsville városában. Szeptember végén Velegi Istvánnal, és a kísérőnkkel, Szelinger Tamással ebben a táborban vettem részt.

A táborban kipróbáltuk a falmászást, a búvárkodást, az űrkilövést, és azt is, hogy milyen érzés lenne a Holdon sétálni. Belepillanthattunk az asztronauták feladataiba, ebből párat a saját bőrünkön meg is tapasztalhattunk. Az első napok egyikén ültünk az 1/6 székben, ami minden lépésünkkor felfelé húzott. Ezzel azt a hatást érték el, mintha a Holdon járnánk. Azért ez a szék neve, mert a Holdon lévő gravitáció hatoda a földinek. Kipróbáltuk ennek a fordítottját is, ugyanis megtapasztaltuk, hogy milyen érzés, amikor a földi súlyunknál kétszer-háromszor nehezebbek vagyunk. A Space Shot gép segítségével megtapasztalhattuk az űrbe való kilövés élményét. Én kétszer is kipróbáltam (gondolván hátha másodjára jobban fogom élvezni), de ez nem lett így…

Talán az egyik legfontosabb dolog a csapatmunka volt. Épp ezért néhányszor elutaztunk az 51-es körzetbe, ahol különböző feladatokat kellett megoldanunk, leginkább csoportosan. Itt ismét rádöbbentem, hogy mennyire fontos a csapatmunka. A hangulat nagyon jó volt, nagyon sokat nevettünk a feladatok elkészítése közben. E közben megismertük egymást, és barátságokat is kötöttünk. A tábor résztvevőinek nagy része az Egyesült Államokból jött, rajtunk kívül Európából csak Írországból érkeztek.

Az 51-es körzetben a legfélelmetesebb feladat talán az volt, amikor egy 15 méter magas rúdra kellett felmászni, felállni a tetején lévő tányér nagyságú korongra, venni egy 90 fokos fordulatot, és leugrani. Ezzel tesztelhettük az egyensúlyérzékünket. A rúd minden apró mozdulatra megmozdult, így amikor felegyenesedtem, olyan érzésem volt, mintha a rúd ki akarna dőlni alattam. Megfordulni már nem is sikerült, inkább rögtön leugrottam. Természetesen kötéllel ki voltunk biztosítva, így a leereszkedés nem járt nagy nehézséggel. Mindig biztattuk egymást, épp ezért mindenki vette ezt az akadályt is. Ezen kívül többször is másztunk falat, aminek én különösen örültem.

Nekem nagyon nagy élmény volt a búvárkodás is, ahol is 8 m mélyre merültünk, és lent különböző feladatokat kellett megcsinálnunk. Leginkább műanyag csöveket kellett összedugdosnom, így megtapasztalhattam, hogy milyen mozogni a víz alatt. Sokan (úgy gondolom, hogy joggal) kérdezik azt, hogy vakoknak mi jó van a búvárkodásban, hiszen lent a búvárok is csak a látásukat tudják használni. Ugyan tényleg nem érzékeltem semmit magam körül (csak a nagy csendet), de a súlytalanság érzését így is megtapasztalhattam. Itt én is kézjelekkel kommunikáltam az oktatómmal, annyi különbséggel, hogy az oktató a karomon jelzett mindent.

A tábor legfontosabb programjaihoz tartozott a három egy órás küldetés, ahol egy megépített szimulátorban kellett különböző feladatokat elvégezni. Mind a három küldetésben más-más volt a feladatom. Egyszer a fedélzeti mérnök, máskor a pilóta segédje voltam, majd a földi irányításban segédkeztem. Természetesen a három küldetést megelőzte a betanítás, ahol elmondták, hogy kinek mi a feladata. Volt egy negyedik, hat órás küldetés is. Én itt újra a fedélzeti mérnök voltam, de leginkább az elsősegélynyújtásban (ugyanis történtek váratlan „balesetek” az utazás alatt), és a kísérletezésben vettem részt. Természetesen ez sok nevetéssel telt el, így szerintem mindenki nagyon élvezte. Egyszer csak rám tört a honvágy, és hirtelen nagyon „beteg” lettem, de a személyzetnek köszönhetően megnyugodtam, és meg is gyógyultam. Nem volt mindenki ilyen szerencsés, de végül sikeresen „landoltunk”.

Érdemes külön megemlíteni, hogy minden feliratozva volt Braille-írással, az összes panelen a kapcsolók mellé oda volt írva annak neve. Az elképzelés jó, de vakon elég nehéz volt megtalálni az éppen kellő kapcsolót a kapcsolók rengetegében, mivel – gondolom a helyhiány miatt – mindent össze kellett zsúfolni kis helyre. Ezt a problémát sikerült áthidalnunk, mert a csoportunk nagy része gyengénlátókból állt, ezért ha kellett, ők besegítettek ebben. Ezen kívül a teendők listáját, és a hibák listáját is megkaptuk ugyanígy, így mi is részt tudtunk venni a hibák megoldásának megkeresésében is.

Egyik nap készítettünk egy rakétát, amit a tábor végén fel is lőttünk. Az enyém sikeresen földet ért. Ugyan az ejtőernyője kicsit megrongyolódott, de még így is szerencsésnek mondhatom magam, néhánynak csak némely darabját találtuk meg.

Érdekes volt még betekinteni az űrhajózás történetébe. Ugyan az Apollo programról már sokat olvastam, de így is sok új információt tudtam meg. Egyik nap este jártunk az udvaron található rakéta parkban, és a múzeumokban. Engem személy szerint lenyűgözött a rakéták mérete. Utolsó nap a záróünnepségen mindenki, aki megcsinálta a hatórás küldetést (EDM mission), az asztronauta-jelölt lett. Kicsit beszéltek az előző táborokról, és többször is kiemeltek minket magyarokat, mint újdonsült résztvevőket.

Mindent összevetve egy nagyon fárasztó, de élményekben gazdag héten vagyok túl! Sok új embert megismertem, és többekkel tartom a kapcsolatot is.

Ócsvári Áron

Kapcsolódó cikkek:
„Egy igazi álmom teljesült”

Kapcsolódó linkek:
Magyar Asztronautikai Társaság