A Szaljut-1 felbocsátása után nem kellett sokat várni, hogy meginduljon a valódi űrállomásprogram, hogy űrhajósok népesítsék be a világ első űrbeli előőrsét.
A Szaljut-1 Lenin születésnapját megünneplendő került Föld körüli pályára, a Párt ajándékaként a nép számára. Azt csak az irányítás tudta, hogy az ajándékkal kis baj van. A fő tudományos műszer, az OST-1 űrtávcső védőborítása nem vált le, lényegében ezzel megakadályozva a betervezett tudományos munka nagyjából 90%-ának elvégzését. Ráadásul az automata monitorozó rendszer az életfenntartó rendszerben is hibát fedezett fel, a levegőkeringetést végző két egység is meghibásodott.
De az események ekkorra már túlléptek azon, hogy ezek a hibák megakadályozhatták volna az űrhajósok látogatását. A három első űrállomás-legényt a Szaljut startjának másnapján bemutatták a sajtónak. A közvélemény szempontjából volt tehát fenn egy űrállomás, megvolt a legénység, nem volt értelme várni. Hogy a legénységnek gondjai támadhatnak az életfenntartó rendszerrel, vagy hogy a tudományos tevékenység már azelőtt befuccsolt, mielőtt felmentek volna a műszerek működtetői? Kit érdekelt ez akkor, amikor az amerikaiak a Holdon jártak és kellett valami komolyabb űrteljesítmény ennek kompenzálására… A sorban következő Szojuz-10-nek startolnia kellett.
A startot elsőként április 22-re tűzték ki, rögtön egy különlegességgel fűszerezve, mivel a szovjetek éjszakai startra készülődtek. A start éjszakáján – mintegy baljós előjelként – egy óriási zápor öntözte meg Bajkonurt, de a startelőkészületek rezzenéstelenül haladtak előre egészen a start előtti utolsó percig. Ekkor az egyik támkar nem volt hajlandó eltávolodni a rakétától. A rakéta ott maradt teljesen feltöltve a padon. A programvezető, Misin úgy döntött, hogy másnap újra kell próbálkozni, a rakéta marad feltöltve, a visszaszámlálást pedig nem kell a legelejéről kezdeni. Másnap újabb start következett és a támkar ismét a helyén maradt! Misin ekkor kockázatos lépésre szánta el magát. Állítván, hogy tökéletesen tisztában van a hiba okával és magára vállalva minden felelősséget a startfolyamat folytatása mellett döntött!!! Úgy okoskodott, hogy a támkar kioldott állapotban van, csak a mozgató mechanizmus nem mozdítja el a helyéről, a felszálló rakéta azonban minden probléma nélkül odébblöki majd, legfeljebb pár karcolás esik a rakéta dukkózásán…
A döbbenetes kockázatvállalás szerencsére „bejött”. A Szojuz-10 1971. április 23-án (helyi idő szerint már 24-én hajnalban) elstartolt Gagarin indítóasztalától. Vlagyimir Satalov parancsnok, Alekszej Jeliszejev fedélzeti mérnök és Nyikolaj Rukavisnyikov kutató űrhajós pár perc múlva Föld körüli pályára állt a 210 km × 248 km-es ellipszispályán. Megkezdődhetett a Szaljut és a Szojuz pályájának szinkronizálása. De itt is problémák jelentkeztek, először rosszul programozták a komputert, másodszor pedig a rossz gyújtásidőzítés jelentett problémát. Ráadásul az űrhajó pozicionáló rendszerének optikai elemei is bekoszolódtak. Az eszkalálódó bajokat Satalov oldotta meg, felvetette, hogy majd kézi irányítással repülnek, és úgy érik el az űrállomást. Az irányítás engedélyezte nekik. Satalov 16 kilométerre közelítette meg a Szaljutot, majd a legénység nyugovóra tért.
Másnap reggel jött el az igazság pillanata. Satalov aktiválta az Igla rendszert – egy automatikus dokkolásirányító rendszert –, amely egészen 180-200 méteres távolságig vitte a Szojuzt. Itt a parancsnok ismét kézi irányításra kapcsolt, hogy ő végezze el a végső megközelítést és dokkolást. Nemsokára jelentette, hogy a Szojuz és a Szaljut érintkezik.
De 10-15 perc múltán is még csak ez volt a helyzet, a dokkolást nem tudta megerősíteni a parancsnok, mert a jelzőlámpa nem gyulladt ki, a szilárd dokkolás nem volt meg, a rögzítés nem kattant a helyére. Az irányítás adatai is azt mutatták, hogy a két űrhajó nincs teljesen összekapcsolódva, kilenc centiméter hiányzik (a dokkolószerkezetek már egymásba csúsztak, de nem alakult ki a szilárd kapcsolat). A megoldás a Szojuz hajtóműveinek beindítása volt, hogy „erőből” oldják meg a végső kapcsolatot. De ez sem hozta meg a sikert. A Szojuz és a Szaljut négy keringés óta repült együtt ebben a „semmilyen konfigurációban”. Az irányítás úgy döntött, hogy a Szojuz váljon le az űrállomásról és próbáljanak újradokkolni. Satalov meg is kezdte a műveletet, de a Szaljut nem engedte a Szojuzt. Újabb próbálkozás, újabb kudarc. Pillanatok alatt kialakult egy amolyan se ki, se be szituáció, az űrhajósok a technika ördögének foglyai lettek.
Szinte a probléma felmerülésének pillanatában elindult a gondolkodás, mit lehetne tenni. Két megoldás bontakozott ki arra az esetre, ha semmiképpen nem sikerülne elválni a Szaljuttól. Az egyik megoldás szerint szét kellett volna szedni a dokkolószerkezetet és úgy lecsatlakozni, hogy a dokkolószerkezet a Szaljuttal maradt volna, mint a méh fullánkja, ami az ember bőrében maradt. A másik megoldás szerint a Szojuz teljes orbitális kabinját választották volna le és a visszatérő kabinnal a lehető leggyorsabban leszállt volna a legénység. Az idő sürgetett, mert a Szojuznak maximum 40 órára elegendő levegőkészlete volt. Viszont a probléma mindkét lehetséges megoldása a Szaljut elvesztésével járt volna, mivel oda többé űrhajó nem köthetett volna ki. De aztán kisebb csoda történt, Satalov egy újabb próbát tett és a két űrhajó szétvált.
Ekkor arról indult a vita, hogy megkíséreljék-e még egyszer a dokkolást, de az irányítás – számításba véve a megmaradt üzemanyagtól kezdve a giroszkópok állapotán át a megmaradt levegő mennyiségéig minden paramétert – úgy döntött, hogy inkább idő előtt, átszállás nélkül jöjjön haza a legénység. A Szojuznak mindössze egy feladat maradt még az űrben: körbe kellett repülni az űrállomást és fényképeket készíteni, hogy fény derüljön a hiba okára. Aztán nem maradt más, mint hazajönni. A Szojuz-10 április 25-én, közel 2 nap repülést követően szállt le Karaganda városa mellett.
A szovjet tájékoztatás kategorikusan tagadta, hogy a repülési tervben átszállás is lett volna és a repülést teljesen sikeresnek, a kitűzött célokat mindenben teljesítettnek állította be. Más kérdés, hogy ez nem volt igaz. A kivizsgálás hamar, mintegy két hét alatt lezajlott. Kiderült, hogy a bajt maguk az űrhajósok okozták. A dokkolószerkezet ütközéselnyelő elemeiben deformáció keletkezett, mivel a dokkolás túl keményre sikerült (a számított 80 N-os erő helyett 1600-1800 N-nyi erővel préselődött egymásnak a dokkolószerkezet Szaljuton és Szojuzon levő fele, és hiába volt 1300 N-ra túltervezve az energiaelnyelő, nem bírta a terhelést). A tervezők kétszeresére növelték az alkatrész ellenállóságát és így engedték útjára a következő űrhajót, a Szojuz-11-et.
Kapcsolódó cikkek:
A világ első űrállomása – 40 éve startolt a Szaljut-1
„Űratombombázóból” savanyú a szőlő jellegű űrelsőség.
