A Szaljut-7 lett a program során a leghosszabb ideig működő egység, összesen 3216 napig repült, szintén rekorddöntő 816 napos lakott idő mellett.
Összesen 10 legénység látogatta meg. Ebből hat volt állandó legénység, négy látogató űrhajó mellett. A Szaljut-6-tal már rutint nyert legénységek az űrbeli tartózkodás hosszútávú hatásaival kísérleteztek elsősorban. Ennek jegyében a legelső legénység rögtön világcsúcsot állított fel: Anatolij Berezovoj és Valentyin Lebegyev 211 napot töltött fenn 1982. május 13. és december 10. között. Két évre rá még ezt a rekordot is túlszárnyalta Leonyid Kizim, Valgyimir Szolovjov és Oleg Atkov, ők 237 napra javították a világrekordot.
A Szaljut-7 fogadta a világ második űrhajósnőjét és Szvetlana Szavickaja róla hajtotta végre a világ első női űrsétáját 1984. július 25-én. De az űrállomás fogadta az első nyugat-európai űrhajóst, a francia Jean-Loup Chrétient is. A Szaljut-7 lett a szovjet EVA tevékenység legfőbb színtere is. Míg az első öt Szaljutról egyetlen egy űrsétát sem tettek a lakói és a 6-osról is csak összesen hármat, addig a 7-esről összesen tizenháromszor szálltak ki az űrhajósok külső munkálatok elvégzésére.
A Szaljut-7 másik nagy küldetése a modul űrállomás(ok) jövőjének kikövezése volt. Eleve két dokkoló egységgel bocsátották fel, amelyből az egyik nem csak a megszokott Szojuzok és a Progresszek fogadására volt alkalmas, hanem a sokkal nagyobb TKSZ űrhajókéra is. A TKSZ-ek kísérleti űrhajók voltak, eredetileg a katonai űrállomások személyzetcseréjére és ellátására szánták őket, de méretüknél fogva (valamint az űrállomások katonai alkalmazásának koncepciójának elvetésével) a következő generációs új űrállomásmodulok kikíséletezésére jó alapnak bizonyultak. Már a Szaljut-6 is fogadott TKSZ űrhajót Kozmosz-1267 jelzéssel, de a próbák a Szaljut-7-en teljesedtek ki. Két TKSZ is kapcsolódott az űrállomáshoz, a Kozmosz-1443 és a Kozmosz-1686 jelű. Az első kísérletet biztonsági okokból még lakatlan állapotban bonyolították le, míg a TKSZ végső próbáját már úgy, hogy űrhajósok is tartózkodtak a fedélzeten. Később a TKSZ szolgált a Mir űrállomás Kvant, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Piroda moduljainak alapjául.
A Szaljut-7 felhasználásának végét a Mir felbocsátása jelentette. Ám a vég kissé szimbolikus látványossággal érkezett el. A Mir első lakói, Leonyid Kizim és Vlagyimir Szolovjov voltak 1986. március 15. és május 4. között. Ebben az 51 napban „belakták” az új szerzeményt, de aztán ahelyett, hogy leszálltak volna a Szojuz T-15-tel, egy napnyi repüléssel átdokkoltak a Szaljut-7-re és 50 napot töltöttek ott. De még mindig nem volt vége a különleges küldetésnek: az 50 nap elteltével a Szojuz T-15 még mindig nem haza indult, hanem vissza a Mirre, egy második taxi küldetést teljesítve.
Kizimék távoztával viszont végleg lakatlanul maradt a Szaljut-7. A sorsa viszont csak viszonylag soká, közel öt évvel az utolsó legénység látogatása után pecsételődött meg. A légkör által lelassult és magasságát vesztő űrhajó – a rákapcsolt TKSZ-3-mal együtt – 1991. február 7-én Argentína fölött lépett be a légkörbe és ott elégett.
Kapcsolódó cikkek:
Az utolsó Szaljut: 25 éve startolt a Szaljut-7 (1. rész)
Manapság, amikor a lassanként készülgető ISS az űrállomások császárává lép elő, keveset emlegetjük a szovjet űrállomásokat. Pedig a rögös út velük kezdődött. Elsőként a Szaljut űrállomás-családdal.
