1993. január 17. Egy egyszerű űrséta napja, a világ már fel sem figyelt rá. Az űrrepülőgép rutinná tette az űrsétákat is. De milyen csodálatos rutinná!
Egykor világszenzáció volt, amikor Alekszej Leonov, vagy Ed White kilépett az űrbe, bevezetve az űrséta fogalmát a köztudatba. Sőt, Neil Armstrong „űrhajón kívüli tevékenysége” még nagyobb szenzáció volt. Aztán a fogalom elkopott, pedig az űrrepülőgép utasai által végzett űrséták sokkal hosszabbak, nehezebbek, bonyolultabbak, vagy hasznosabbak voltak minden korábbinál. De mégis milyen érzés volt űrsétát tenni az űrsiklóról? Mario Runco, az Endeavour küldetésspecialistája beszél az STS-54 repülésen szerzett ezirányú élményeiről.
Az STS-54-en, a második repülésemen végzett űrsétám során kijutott pár szabad pillanat is, amíg Greg Harbaugh-ra, EVA-béli társamra vártam, hogy befejezzünk pár feladatot, mielőtt továbbmentünk volna egy másik munkahelyre. Egy lábtartó platformon álltam éppen az Endeavour rakterének szélén, arccal kifelé. A platform az ember lábát rögzítette, miközben a kezünk szabadon maradt a munkához. Megragadva a szabad pillanatokat, egyfajta játékba kezdtem, amit a víz alatti edzéseken is annyira szerettem – térdből hátradőltem, mintha limbóznék. A medencében ez egy kényelmes kis nyújtózás volt, ami tehermentesítette az összes feszültséget, amik az űrruhában támadtak a mozgás során. De az űrben a víz közegellenállása már nem volt jelen, nem lassított rajtam, így amikor ellazultam, hogy újra felegyenesedjek, a ruha, mint egy pendülő húr visszalőtte a testem, ráadásul valami irdatlan sebességgel. Ahogy előrelendültem, megfeszítettem a testem, hogy fékezzem a mozgást, de közben átcikázott az agyamon: „Az ördögbe, nem tudom megállítani!”. Szabályosan olyan érzés volt, hogy túllendülök, a lábaim kiakadnak a tartókból és tovabucskázok az űrbe, ha az eszemmel tudtam is, hogy nem így lesz. Szerencsére az űrruha sokkal jobban hagyta a térdeket hátrahajlani, mint a derekat előre, így egy kis tornamutatvánnyal lelassítottam magam.
Aztán megnyugtatásképpen elkezdtem kifelé bámulni az űr sötétjébe. Elmondhatatlanul fekete volt. Olyan fekete volt, hogy beleszédültem, csak egy pár csillag pislákolt itt-ott. Anélkül, hogy le- vagy hátranéztem volna az űrhajóra, nem volt semmilyen referenciapont, amihez tájolhattam volna magam. Először pár csillag tűnt fel, ami mintha közelebb lett volna, mint a többi, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Aztán pislogtam egyet és akkor másik csillagok látszottak közelebb jönni és az előbbiek megint távoliaknak tűntek. De fel is adtam, hogy megfejtsem ezt a talányt, a figyelmem inkább a saját helyzetemre, annak varázslatos voltára siklott tovább. Úgy éreztem, mint aki a csillagok között bukfencezik. Valami beugrott. „Tyűha, hát ez az az érzés, amit Frank Poole érzett a 2001 Űrodisszeiában!”. Beleremegtem a gondolatba. „Istennek hála a pányváért, amivel rögzítve vagyok”. Úgy döntöttem, inkább élvezem a pillanatot. Lehunytam a szemem, aztán újra kinyitottam, és a csillagok átgördültek a fejem felett, ahogy ismét előrehajoltam.
Ahogy tovább játszottam ezzel a szenzációval, a szemem sarkában valami olyat pillantottam meg, mint egy robbanás, egy villanást alattam. Rögtön arra gondoltam: „Ó Istenem, mi volt ez?”. Az első, ami beugrott: „Csak nem én vagyok az első ember a világon, aki egy szupernóva-robbanást lát közvetlenül az űrből? Nem, ez nem lehet”. Aztán megint villant valami! Aztán rájöttem, hogy nem az űrbe nézek már, hanem a Föld éjszakai féltekéje úszott be a képbe, kitöltve a látómező alját. A valami pedig egy villám volt, egy vihar a Csendes-óceán felett, ami éppen az én kedvemért varázsolt fényjátékot.
Az egész élmény leírhatatlan volt. Azokban a pillanatokban, amikor borzongva bámultam a végtelenbe, igazából éreztem a Teremtő jelenlétét, és ez nagyon erős érzés volt. Most már sokkal jobban megértem az Univerzum végtelenségének és gigantikus méreteinek érzését – valahogy mintha első kézből láttam volna Isten vázlatfüzetét.
(Képek: NASA)
Dancsó Béla
Kapcsolódó cikkek:
Space Shuttle: végső visszaszámlálás
1995. február 3. A Space Shuttle nem csak az amerikaiak legkorszerűbb űrhajója volt, hanem egyúttal az is, amely komolyan „összehozta” az amerikaiakat az oroszokkal. Hogy hogyan?
