Menekülés a pályára

Az amerikai űrrepülőgép-program történetében egyetlen egyszer fordult elő, hogy a három főhajtómű egyike csütörtököt mondjon a felszállás során.

Az STS-51-F kódnévvel ellátott Space Shuttle misszió a tudományos kutatás lehetőségeinek kiaknázása jegyében lett megtervezve. Az amerikai űrsikló egyéb feladatai mellett tudományos kutatóplatformnak is használható önálló repülés keretében. Az ESA és a NASA együttműködésében ez a küldetés lett a harmadik alkalom, amikor egy Shuttle az európai SpaceLab kutatómodult szállította a fedélzetén.

A Challenger űrrepülőgépet jelölték ki a misszió lerepülésére. A parancsnoki ülést Gordon Fullerton foglalta el, másodpilótájának az újonc Roy Bridges lett beosztva. Story Musgrave, Anthony England és Karl Henize küldetésspecialistaként, Loren Acton és John-David Bartoe rakományfelelősként vehetett részt az űrrepülésen.

A legénység tagjai.

Az első startkísérletre 1985. július 12-én került sor. Ekkor azonban a felszállás meghiúsult a főhajtóművek rendszerében keletkezett hiba miatt. A földön ragadt Challenger végül 1985. július 29-én indulhatott el az égbe, 49,5 fokos hajlásszögű pálya irányában emelkedve felfelé. Az STS-51-F küldetés a tizenkilencedik Shuttle-indítás, az ötvenedik amerikai űrrepülés, valamint a Challenger nyolcadik űrutazása volt.

A sorban másodikként szolgálatba állt Shuttle nyolcadik alkalommal indul el a 39A indítóállásról.

A felszállás folyamatába azonban komoly hibák sorozata csúszott. 3 perc 31 másodperc repülés után, nem egész másfél perccel a gyorsítórakéták sikeres leválását követően a középső főhajtómű két hőmérséklet-érzékelője közül az egyik elromlott. Ez még önmagában nem volt nagy baj, mivel a másik szenzor folytatta a rendes üzemelést. 5 perc 43 másodperc repülés után azonban a középső főmotor másik hőmérséklet-szenzora is bedobta a törölközőt, a fedélzeti számítógépek pedig leállították a kontroll nélkül maradt hajtóművet. A parancsnok rádión jelezte a houstoni irányításnak, amit addigra már ők is láttak a monitoraikon: leállt az egyik hajtómű. A sikló ekkorra már elég magasan volt és elegendő sebességet gyűjtött ahhoz, hogy folytathassa a felszállást a maradék két hajtóművel. A földi irányítás kiadta az utasítást: abort to orbit, azaz menekülés a pályára. Azonban a technika ördöge folytatta garázdálkodását a fedélzeten: 8 perc repülés után a jobb oldali főhajtómű egyik ugyanolyan érzékelője mondta fel a szolgálatot, és a másik szenzor is a végét járta. Hogy megakadályozzák egy újabb főhajtómű leállását, Houston kiadta az utasítást a jobb oldali főhajtómű maradék szenzorának kiiktatására. A húzás bejött: a két még üzemelő motor, az üzemidő meghosszabbításával ugyan, de sikeresen pályára állította a Challengert. Meg kell, hogy jegyezzük azonban, hogy az eléggé izzadságszagúra és szabálytalanra sikeredett felszállás miatt a jármű az eredetileg tervezettnél mintegy hetven kilométerrel alacsonyabb pályát tudott csak elérni.

A Challenger az alacsony Föld körüli pályán.

A „döcögős” pályára állást követően megkezdődhetett a tudományos program végrehajtása. A SpaceLab modul segítségével széles körű élettani, plazmafizikai, csillagászati, napfizikai megfigyeléseket végeztek, tanulmányozták a Föld légkörét, valamint technológiai kutatásokat is lebonyolítottak.

A sikeres program-lebonyolítást sikeres leszállás követte 1985. augusztus 6-án, miután 17 Föld körüli keringéssel meghosszabbították a küldetést a tudományos kutatás javára. A landolásra Kaliforniában, az Edwards Légibázison került sor. A Challenger augusztus 11-én érkezett vissza a „otthonába”, a floridai Kennedy Űrközpontba, egy átalakított Boeing 747-es hátán.

Újra a Földön. A szokásosnál is izgalmasabbra sikerült felszállás ellenére is babért aratott a küldetés. (Képek: NASA)

Kapcsolódó cikkek:
Hogyan működik az űrrepülőgép? (4. rész): HA SIKERTELEN AZ INDULÁS
Űrhajós-találkozó Pécsett