Az Artemis-program kapcsán többször elhangzott, hogy az emberes leszállás célja a Hold déli poláris vidéke. Felbukkantak azonban alternatív ötletek is.
A szakmai köröket meglepő bejelentést tett a közelmúltban Jim Bridenstine, a NASA főigazgatója, amikor arról beszélt, hogy az Artemis-program első űrhajósai 2024-ben nem feltétlenül a Hold déli pólusvidékén fognak leszállni, amint azt korábban tervezték, hanem talán a könnyebben megközelíthető egyenlítő közeli régióban valamelyik egykori Apollo-leszállóhely környékét vennék célba. Mint elmondta, ott is lenne lehetőség tudományos felfedezésekre, emellett szimbolikus jelentősége is lenne, sőt kialakíthatna bizonyos „viselkedési normákat” arra vonatkozóan, miként kellene kezelni a történelmi jelentőségű holdi helyszíneket.
Később azonban Bridenstine határozottan visszatáncolt ettől az ötlettől, és egy kérdésre válaszolva megerősítette, hogy az amerikai űrhajósok a Hold déli pólusvidékén fognak leszállni. Ugyanakkor tény, hogy az Artemis–3 (azaz a program első, a Holdra leszálló küldetése) tervét tartalmazó dokumentum nem jelöli meg leszállóhelyként a déli pólust. Szerepel viszont a dokumentumban, hogy a küldetés során tartósan árnyékos területekről vagy azok közeléből kell mintákat gyűjteni, ami a pólusvidékekre utal. Ugyanakkor kimondja, hogy a pontos leszállóhely számos tényező függvénye, azt alapvetően a tudományos céloktól és a start időpontjától függően kell meghatározni, vagyis maga a dokumentum bizonyos mozgásteret biztosít a NASA számára.
A Space Review cikkírója (Christopher Cokinos) úgy véli, hogy valamelyik Apollo-leszállóhely felkeresése hiba lenne, ami az Apollo örökségének félreértelmezéséből ered. Emlékeztet arra, hogy az Apollo-program támogatottsága a maga korában a közvéleményben nem volt túl erős. A laikus közvélemény érdeklődése az Apollo–11 sikeres leszállása után rohamosan csökkent, amihez az is hozzájárult, hogy sem az űrhajósoknak, sem a programban részt vevő szakembereknek nem volt kellő jártasságuk a tudománykommunikációban. A tavalyi 50. évforduló ellenére a közvélemény-kutatások tanúsága szerint a laikusokat mai is sokkal jobban foglalkoztatja az éghajlatváltozás vagy a bolygóvédelem, mint az emberes leszállás a Holdon vagy a Marson.
Emiatt az Artemis-küldetés leszállását valamelyik Apollo-helyszínen a szerző egyszerűen igen költséges turistaútnak tekinti. Elismeri, hogy szükség van a holdi történelmi helyszínek kezelésére vonatkozó eljárásrend kidolgozására, de egy tényleges látogatás nem lehet az első néhány holdraszállás feladata. Sokkal fontosabb feladat lenne ezen küldetések számára új típusú, eddig még nem vizsgált helyszínek felkeresése, akár a déli pólusnál, akár másutt. Emellett az Artemis-küldetéseknek már az első pillanattól kezdve hangsúlyozniuk kell a küldetések nagyszerűségét, nagyszabású voltát, amely szempontból ugyancsak a déli pólus környéke tűnik alkalmasabb helyszínnek.
Az Apollo–15 a holdi Appenninek térségében szállt le, az Apollo–17 a Taurus–Littrow magas hegyeinél, ám az izgalmas területeken készült felvételek nem hagytak mély nyomot kollektív tudatunkban. Vélhetően részben a képek nem különösebben jó minősége, részben pedig az érdeklődés lanyhulása miatt. Talán nem véletlen, hogy az Apollo-program két leghíresebb, ikonikus felvétele, a Földkelte és a Kék üveggolyó egyaránt a Földet örökítette meg kozmikus nézőpontból.
Az Apollo-program egyik ikonikus felvétele, a Földkelte. A képet az Apollo–8 űrhajósai 1968. december 24-én készítették. (Kép: NASA)
Az Artemis változtathat ezen a helyzeten, mert ha a kiváló minőségű képeket közzéteszik a közösségi médiában, az űrhajósok pedig a korábbinál emelkedettebb stílusú beszámolókat adnak, akkor ezzel felkelthetik a közvélemény érdeklődését a Hold iránt. Mindez a „nagyszerű tudomány egy drámai helyszínen” jegyében történhet. A tudományos szempontból már a kőzetminták elemzése révén alaposan megismert Apollo-helyszínek esetében éppen a tudományos munka nagyszerűségének és újszerűségének varázsa veszne el.
A déli pólus környéke helyett alternatív leszállóhelyként viszont szóba jöhet például az Arisztarkhosz-kráter. Az Artemis–3 leszállása veszélyes lenne a kráterben vagy környékén, viszont a nagy és komplex szerkezetű kráter, így belseje és/vagy a kidobott anyag vizsgálata tudományos szempontból rendkívül érdekes lenne, valószínűleg egyetlen küldetés nem is lenne elég a környék összes izgalmas helyszínének és képződményének felkeresésére, amire még nem volt példa a Hold kutatásának történetében.
Ha a Hold déli sarkvidéke valamilyen szempontból nem lenne megfelelő, akkor az Arisztarkhosz-kráter jöhet szóba az első Artemis-küldetés leszállóhelyeként. (Kép: NASA / GSFC / Arizona State University)
További érdekes helyszíneket is említ a cikk szerzője, amelyek vizsgálata jelentős tudományos eredményekkel szolgálhatna. Ilyen lehet például a Viharok óceánjában a Reiner Gamma nevű mágneses anomália, ez a 70–80 km kiterjedésű, a környezetéhez képest szokatlanul fényes alakzat. Ugyancsak érdekes helyszín lehet az IAU által kráternek minősített alakzat, az Apollo-felvételeken felfedezett Ina, amely inkább D-alakú lapos mélyedésnek tekinthető, szerkezete nem hasonlít a szokásos holdkráterekére.
A holdkráterekre kevéssé hasonlító, 2,9 × 1,9 km kiterjedésű Ina-terület a Lunar Reconnaissance Orbiter felvételén. (Kép: Wikipedia, NASA LRO)
Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Két holdraszállás
Artemis: kellene a pénz
A NASA embereivel a Holdra
Artemis aggályok
Ne menjünk vissza az Apollo-leszállóhelyekre (The Space Review)
Bejárta a sajtót a SOFIA repülő infravörös obszervatóriummal tett felfedezés: víz van a Holdon, olyan helyen is, amelyet gyakran ér napsütés.
