Az óriás kísérőjéről származó anyagot befogó fehér törpe a kritikus tömeget elérve Ia típusú szupernóvaként robban. (Fantáziakép: NASA)
Az 1990-es évek végén, egymástól függetlenül tett felfedezések azzal rázták meg a kozmológiát, hogy kimutatták: a legtávolabbi Ia típusú szupernóvák kicsit halványabbak annál, mint amit várnánk. A távoli galaxisok tehát, amelyekben ezek a szupernóvák felrobbantak, a vártnál valamivel messzibbnek bizonyultak. Az univerzum egy jó ideje nem hogy lassulva tágul, a saját tömegvonzása hatására, hanem épp ellenkezőleg, egyre gyorsabb ütemben. Ez arra utal, hogy nagy léptékben kell lennie egy, a gravitáció ellen dolgozó, nyomás jellegű hatásnak, amit a szakemberek – jobb híján – sötét energiának neveztek el. E sötét energia mibenléte a mai napig nem tisztázott.
A két csoport eredeti tanulmányaiban mintegy 50 szupernóva adataiból vonta le következtetését. Annak ellenére, hogy a szupernóvákra vonatkozó eredményeket időről időre megkérdőjelezik – újabban felmerült például, hogy fehér törpék összeolvadása is vezethet Ia típusúnak osztályozott robbanásokhoz, vagyis a standard gyertya feltételezése nem feltétlenül helytálló –, a gyorsulva táguló világegyetemre vonatkozó felfedezés eddig kiállta az idők próbáját, összhangban van más mérési módszerekkel kapott eredményekkel is.
Mivel az univerzum háromnegyedét a rejtélyes sötét energia teszi ki, a most fizikai Nobel-díjjal jutalmazott felfedezés igazából arra irányította rá a figyelmet, hogy a világegyetem túlnyomó részéről nem nagyon tudunk semmit. Így aztán még minden lehetséges – hangzik a díjat odaítélő bizottság hivatalos közleményének utolsó mondata. Még az is – tehetjük hozzá már mi –, hogy néhány év vagy évtized múlva a sötét energia rejtélyének megfejtéséért még lesz, aki Nobel-díjban részesül.
