Sokak számára teljesen ismeretlen a története azoknak a mozgatható indítóállványoknak, amelyek nélkül sem az Apollo, sem a Skylab, sem az Apollo-Szojuz tesztprogram, de még a Space Shuttle program repülései sem jöhettek volna létre.
A Hold-program kezdetén, amint eldőlt, hogy a NASA egyetlen nagy rakéta segítségével kívánja útnak indítani a Holdat meghódító űrhajóit, a legelső feladat, amivel a program tervezői szembesültek, az addig soha nem látott méretű gigantikus hordozóeszköz összeszerelési és indítási infrastruktúrájának a megkomponálása volt.
A kedvező földrajzi fekvés következtében a Canaveral-fok körzetét érte a megtiszteltetés, hogy itt épüljön fel az új űrrepülőtér. A helyszínen meg kellett építeni egy hatalmas szerelőcsarnokot, ahol a mérnökök összeilleszthették az ország különböző részeiből érkező holdűrhajó-alkotóelemeket, valamint szükség volt egy-egy hatalmas betonteknőre, amelyek indítópadként funkcionálva elvezették az indítás során a Saturn-V hatalmas F1 jelű hajtóműveiből előtörő tűzvihart. És szükség volt egy megbízható szállítórendszerre, amely áthidalta a szerelőcsarnok és az indítópadok közötti több kilométeres távolságot.
A legendás Apollo-13 az indítóálláson.
A választás egy két összetevőből álló multifunkcionális rendszerre esett. A szállításért a Crawler-Transporter (a „traktor”) névre hallgató lánctalpas erőforrás felelt, amelyből kettő épült az évek során. A rakéta foglalatát pedig a Mobile Launcher („mozgatható indítóállvány”, a továbbiakban: ML) nevű jószág adta, amelyből összesen hármat építettek meg, és alapvetően két részből állt. Az ML alapja egy szürke színre festett platform volt, amihez egyrészt a rakétát rögzítették a farkánál, óriási „karmok” segítségével, másrészt felületet szolgáltatott ahhoz, hogy a Crawler-Transporter a hátán cipelve szállítsa, illetve hidraulikus emelők segítségével átemeljék az indítópadra.
Az ML másik, sokkal impozánsabb része a vörös színű indítótorony, a Launch Umbilical Tower volt. Ez a platformra volt felépítve, a feladata abból állt, hogy a toronyból induló, a rakétához kapcsolódó támkarokon keresztül látták el a járművet elektromos árammal illetve töltötték fel folyékony üzemanyaggal. Az egyik támkar szolgált beszállórámpául a legénységnek, akik a torony belsejében üzemelő liften jutottak fel a megfelelő magasságba, hogy beszállhassanak a rakéta tetején helyet foglaló űrhajójukba.
Az Apollo-10 indítása. (Képek: NASA)
A rendszer működése a következőképpen zajlott: a szerelőcsarnok mellett parkoló ML-t a lánctalpas „traktor” a hátán becipelte a szerelőcsarnokba, ahol a rakétát a különálló fokozatokból összeszerelték rá. Ezt követően a „traktor” kivitte az ML-t és a rajta álló rakétát az indítópadhoz, ahol az egészet átrakták hidraulikus emelők segítségével a gigászi betonteknőre. Eme művelet után a „traktor” kigurult lánctalpain a szerkezet alól, és biztonságos távolságba hátrált. Innentől fogva az ML indítóállványként funkcionált.
A sikeres indítás után a megüresedett ML-t a „traktor” visszacipelte a szerelőcsarnok melletti parkolóhelyére.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
A mozgatható indítóállványok története (2. rész)
A mozgatható indítóállványok története (3. rész)
Immár négy évtizede, hogy az Apollo-8 űrhajósainak személyében az első emberek eljutottak a Holdig.
