Egyszer minden véget ér. Ez a végzet az Apollo programot is elérte 35 évvel ezelőtt, amikor a talán legérdekesebb expedíció, az Apollo-17 megjárta a Holdat.
A Nixon-adminisztráció halálra ítélte a holdprogramot. 1970-ben expedíciókat töröltek, határoztak az Apollo űrhajók és Saturn rakéták gyártásának mihamarabbi leállításáról és többszázezer ember szélnek eresztéséről. Ebben a „vészkorszakban” dőlt el az is, hogy az Apollo-17 – a hetedik emberes holdexpedíció – lesz az utolsó, amelyben űrhajósok járnak majd a Holdon és ekkor született meg az a módosított ütemterv is, amely 1972 végére tette a legutolsó repülést. A NASA-nál, aki élt és mozgott, már az új programokon dolgozott. Gőzerővel folyt a munka a Skylab beindításán, Amerika első űrállomásának felbocsátásán (és a szovjetek Szaljutjaira adott megfelelő válaszon), valamint az új űrhajó, a Space Shuttle megvalósításán. A bedolgozó üzemeknek sem volt az űrhajóegységek leszállításán túl mutató perspektívája, a program megállíthatatlanul haladt a szomorú vég felé. Ám minden csüggesztő hangulat ellenére az utolsó úton egy grandiózus finálét terveztek az Apollo számára, geológiai kincsesbányával, saját geológussal, éjszakai starttal, rekordokkal.
A legénység története talán magával a holdprogrammal egyidős. 1961-ben Eugene Shoemaker, a sokak által a planetáris geológia alapítójának tartott tudós vetette fel az ötletet, hogy tudósokból is kéne űrhajóst faragni, nemcsak berepülőpilótákból, mert ez nagyobb gyakorlati haszonnal járna a (hold)helyszíni vizsgálatoknál. És bár Shoemaker leplezetlenül önmagára gondolt, mint az első űrhajós-geológus, egy betegség megfosztotta ettől a lehetőségtől. Az ötlet viszont önálló életre kelt a NASA-nál, ahol 1965 júniusában két orvost, két fizikust, egy mérnököt és egy geológust választottak be az Űrhajós Testületbe és kezdték meg velük a repülős, majd űrhajós kiképzést (közülük végül négyen jutottak el a világűrbe). A geológus Harrison „Jack” Schmitt – vagy ahogy a pilóták kicsit gúnyosan emlegették, „Dr. Rock” – volt, aki aztán tevékenyen részt vett a küldetések geológiai műveleteinek tervezésében és a pilóta-űrhajósok kőzettani kiképzésében. A legutolsó jegyek egyikét neki tartogatta a sors az utolsó holdűrhajón.
Schmitt legénységi jelölése azért nem volt olyan egyszerű. A legénységi rotációban a Eugene Cernan – Joe Engle – Ron Evans trió következett, Schmitt csak a tartalék legénység tagja volt. Azonban Slayton utasítást kapott fentről, hogy a tudósnak repülnie kell. Ekkor volt némi dilemma, hogy az űrhajósfőnök komplett sort cseréljen, mint a hokiban (azaz a tartalékok egy az egyben cseréljenek helyet a repülésre jelöltekkel parancsnokostul, pilótástul), vagy csak a holdkomp pilótái cseréljenek helyet. Végül ez utóbbi következett be és Cernan parancsnok némi ellenállását követően az Engle-Schmitt helycserével oldották meg a felső utasítást.
Az utolsó repülés nemcsak a legénység vonatkozásában hozott újdonságot, hanem a leszállóhely kiválasztásában is. Először történt meg, hogy nem egy még az Apollo korai szakaszában kívánatosnak tartott leszállóhelyet választottak, hanem egy olyat, amelyet már maga a program „termelt ki”. Sőt, a leszállóhely-kiválasztás még merészebb elképzelésekkel indult. Jack Schmitt a Hold túloldalát, az egyetlen túloldali holdtengert, a Ciolkovszkij krátert ajánlotta a NASA-nak. Ám az utolsó expedíció egyben politikai korlátokat is kapott: a NASA nem engedhetett az űrhajósoknak túlzott kockázatvállalást, egy baleset elfogadhatatlan volt az Apollo-17-től. Ezért a merész Ciolkovszkij-ötletet elvetették, helyette a Taurus-hegység Littrow-völgy nevű formációját választották Al Worden, az Apollo-15 parancsnoki pilótája által végzett megfigyelések és fényképek alapján. A területe valamilyen furcsa sötét portakaró (talán az egész holdfelszínen a legsötétebb) borította és a sötét színt a fiatal vulkáni tevékenység jeleként értékelték a küldetést tervezők. Az Apollo-16 kvázi kudarca után jó lehetőség kínálkozott, hogy az űrhajósok mégis megtalálják a Hold élettörténetének 3,5-4 milliárd évvel ezelőtt és napjaink közötti részének lapjait, azt hogy az égitest ősidők óta halott geológiailag, vagy esetleg még a közelmúltban is volt rajta vulkáni tevékenység.
Az utolsó start sem ígérkezett mindennapinak. Egyrészt az előző utak érdektelenségéhez képest ismét ott tolongott Floridában fél Amerika. Armstrong, Aldrin, Lovell, a híressé vált űrhajósok mind ott voltak, ahogy a politikusok is, sőt Amerika legidősebb emberét is meghívták, aki 130 éves volt és még rabszolgának született. De az igazi különbséget az előző startokhoz képest az időzítés jelentette: az Apollo-17 éjszaka indult útnak. A milliónyi embert 1972. december 6. estéjére hívták meg, ám egy kicsi késéssel, éjfél után, azaz hivatalosan már december 7-én szállt fel az Apollo-17. A „szokásos” hangorkánhoz ezúttal „látványelemek” is társultak: a hatalmas fáklya olyan volt, mintha a Nap kelt volna fel. Az utolsó Apollo expedíció emlékezetes külsőségek között indult a Holdra. (Képek: NASA)
Kapcsolódó cikkek:
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész)
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (2. rész)
Az utolsó emberek a Holdon: 35 éve startolt az Apollo-17 (2. rész)
Az utolsó emberek a Holdon: 35 éve startolt az Apollo-17 (3. rész)
A NASA új tárolási módot talált a holdprogram képeinek: a képeket tároló Johnson Űrközpont és az Arizonai Egyetem közös programjában digitalizálni fogják az összes holdfelvételt és online formában bárki számára elérhetővé teszik. 
