A bonyodalmak után Young és Duke tökéletes leszállást hajtott végre. Az emberiség ötödik űrhajója állt a holdfelszínen, ezúttal a Descartes-kráter melletti síkon, a Cayley-síkságon, a keresett vulkánok (?) között.
Az Orion egy sekély, öreg kráter alján állapodott meg a célpontot jelentő kis völgyben, amelyet a Smoky Mountain (Füstölgő Hegység) és a Stone Mountain (Kő hegység) határolt. Young és Duke három holdsétára készülődhetett, igaz már a legelső percekben tudható volt, hogy a Hold körüli keringésben eltöltött extra 6 óra miatt a felszíni tartózkodást le kell majd rövidíteni. A hatórás csúszás miatt a menetrend is alapjaiban borult, Houston először is pihenni küldte űrhajósait (ha az eredeti tervek szerint kiszálltak volna a felszínre a leszállással együtt, összesen huszonkilenc órát kellett volna talpon lenniük). Az alvást követően jöhetett a várva várt első holdséta. Young mint egy izguló nagy gyerek szabadult ki a felszínre, majd kisvártatva Duke is ott „repkedett” mellette. Tíz perccel a parancsnok kiszállását követően már nyitva álltak a tárolórekeszek és az űrhajósok elkezdték talpra állítani a holdjárót. Apróbb problémák ellenére (a kerekek nem álltak pozícióba automatikusan, csak kézzel, és a hátsókerék-kormányzás sem működött) hamarosan útnak indulhatott a második rover.
Az Apollo-16-nál visszatértek a hagyományokhoz és az első holdsétát az ALSEP kihelyezésének szentelték. Összesen kilenc műszert állítottak fel, köztük három újat is. A műveletek zavartalanul zajlottak egy darabig, amíg Young nem vett észre egy lábára tekeredő kábelt és a következő lépésénél elszakította azt. A kábel a hőáramlásmérő kísérlethez tartozott. Ahhoz a kísérlethez, amely műszereinek első példánya az Apollo-13 holdkompjával együtt égett el a Föld atmoszférájába visszatérve; amelynek második példányaihoz az Apollo-15 űrhajósainak nem sikerült elég mély lyukat ásnia. A hőáramlás-kísérletet úgy tűnt a Sors nem akarta.
Az első holdséta második fele – a sikeres műszerkihelyezést követően – egy másfél kilométeres felfedező út volt a vulkánok felderítésére. A Rover az Apollo-15 holdjárójához hasonlóan nagyszerűen működött. És az Apollo-15-höz hasonlóan a navigáció szinte lehetetlen volt a napfény által elmosott terepen. De a két űrhajós könnyen odatalált a Flag kráterhez, az első kijelölt geológiai állomáshoz. A Flag és a peremén ülő kis Plum kráter a fotóanalízis során már vulkanikus helynek számított, így csüggesztő volt a felfedezés, hogy az űrhajósoknak kizárólag breccsa kőzetet (hagyományos holdi magasföldi kőzettípust) sikerült találniuk. Erről a kutatóhelyről származik az egész Apollo-program legnagyobb kőzetmintája, egy 11,7 kg-os, futballabda nagyságú szikladarab. Az első holdsétán nem is futotta többre, mint a két közeli kráter felderítésére – amit másfél óra alatt be is fejeztek. Máris letelt a felfedezésre szánt idő, vissza kellett térni a holdkompba. Utolsó akkordként Duke filmre vette a mérnökök számára a Rovert működés közben, ahogy Young egy rögtönzött vezetési bemutatót tartott. Összesen 7 óra 11 percet töltött a holdfelszínen a két űrhajós.
A második holdséta már komplexebb, nagyobb távolságokat bejáró felfedezésre adott lehetőséget, hisz az egész holdfelszínen töltött idő rendelkezésre állt. Young és Duke a hegyek felé vette az irányt és rögtön első ténykedésként felhajtottak a Stone Mountain oldalába egy érdekes kráterformációhoz, a Cinco-kráterhez. A cél itt is a vulkáni működés jeleinek felkutatása volt. A meredek hegyoldal sem okozott már különösebb problémát, az Apollo-15 űrhajósainak tapasztalataival felvértezve könnyen alkalmazkodtak a környezethez Youngék. Továbbindulva a hegyi kutatóhelytől elromlott a Rover lejtőmérője és csak szemmértékre hagyatkozhattak a biztonságos előrehaladás tekintetében. A következő állomáson egy kráter belsejében dolgoztak az űrhajósok, amely inkább kivétel volt a holdraszállások során (biztonsági okokból csak a nagyon sekély kráterekbe engedték bemenni az Apollo űrhajósokat, hogy biztosan vissza tudjanak mászni). A Wreck-kráter – a melynek a belsejébe merészkedtek Youngék – immár a negyedik megálló volt, de a keresett vulkáni nyomokat sehol sem lehetett találni. És a kráterből kifelé menet éppen az ellenbizonyítékra leltek rá az űrhajósok: egy csillámló, sziporkázó kődarab hevert előttük, egy anortozit darab. A geológusok szinte újraírhatták a küldetést. Azt már tudták, mit nem fognak találni, a hátralevő időre pedig az lett a feladat, hogy úgy alakítsák át a két űrhajós programját, hogy minél pontosabban reprezentálja a kőzetgyűjtemény azt a valóságot, amit találtak a Descartes-fennsíkon. Ebben szerencséjükre jó partnerre találtak a kőzettudományokra (is) fogékony Youngban és Duke-ban.
A Descartes-vidék tényleges felderítése a harmadik holdsétára maradt. Ám ennek sorsa már a leszálláskor eldőlt: a Hold körüli keringésben feleslegesen elfecsérelt idő miatt ezt kellett megkurtítani. Az első ötlet a holdséta teljes törlése volt (a hét órányi felszínen tölthető időből 6 órányit használtak el még a leszállás előtt, így ez a verzió is logikus lett volna). Végül a geológusok könyörgésére és a rendelkezésre álló készletek (elsősorban az oxigén) maradéktalan felhasználásával egy rövidített kiszállást engedélyezett az irányítás, s ezen a holdsétán mindössze egyetlen képződményt, a North Ray-krátert. A North Ray a leszállóhely legnagyobb képződménye volt, majdnem 1 kilométer széles és 200 méter mély. A becsapódás energiája hatalmas kőzettömeget mozgatott meg és mivel viszonylag friss volt a kráter, ezért a legértékesebb leleteket innen várták. Young és Duke hatalmas, ház nagyságú sziklákat talált és szanaszét heverő kisebb köveket. Innen a környék altalajára vonatkozó legkomplettebb mintakollekciót tudott gyűjteni a páros. Ezzel be is fejeződött a megkurtított holdséta. Geológiai szempontból tehát a kutatók nem találták meg az elsődleges célt. Helyette szinte teljesen képet kaptak egy másmilyen vidékről, egy ősrégi, meteoritok bombázta felföldről, amelyre nem volt lényeges hatással semmilyen más holdi esemény. Young és Duke révén az igazi, hamisítatlan ősi Holdról kapott képet a tudóscsapat.
Még egy utolsó újdonságot tartalmazott a küldetés, a startot láthatták élőben az irányítóteremben. A Roverre szerelt kamerát a holdkompra irányították földi távirányítással és a kezelő végig követte a fekete égen lassan eltűnő felszálló fokozatot. Hold körüli pályára állva sikeresen összekapcsolódott az Orion és a Casper. A Casper hibás hajtóművére való tekintettel nem akartak tovább kockáztatni és a tervek szerint hátralevő keringési kutatási programot törölték: hazavezényelték az Apollo-16-ot. Mattingly még pályára bocsátotta a tudományos rekeszben magukkal vitt mikroműholdat, aztán indultak haza. A hazaút rendben zajlott, a meghibásodás nem befolyásolta a küldetést. Csak a tudósok voltak csalódottak, hiába szenteltek egy külön küldetést neki – ráadásul a „full extrás”, roveres fajtából –, a Hold újkori vulkanizmusáról (már ha egyáltalán volt ilyen) mégsem tudtak meg semmit. (Képek: NASA)
Kapcsolódó cikkek:
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész)
A holdprogramban már nagyon messze voltak azok az idők, amikor sürgős volt egy küldetés. Sőt nagyon messze volt az is, amikor maga a program fontos volt. Az Apollo-15 sikere ellenére már nem volt sok hátra, 1971 tavaszán az utolsó előtti expedíció készülődött a Holdra.
