1984. június 26. Az STS rendszer végül biztonsági szempontból sem bizonyult sikeres konstrukciónak. A katasztrófák mellett sápasztó véletlenek is kikezdték a NASA magabiztosságát. De volt olyan is, amikor jól működött a rendszer – igaz, az utasai úgy érezhették, újjászülettek.
„Az űrrepülés egy veszélyes üzem” – ezt még szegény balvégzetű Gus Grissom nyilatkoztatta ki, mielőtt az Apollo-1-re való gyakorlás során saját maga tapasztalhatta meg szavai igazságát. A NASA pont ezért komoly hangsúlyt helyezett a biztonságra. Az űrrepülőgépnek minden lehetséges helyzetre kidolgozott vészforgatókönyve volt, amellyel elkerülhették a bajt. És sokszor volt, amikor a hardver felkészítése megfelelő volt, a legénységet megmentették a gépek. Egy ilyen helyzetet mesél el Michael Coats, az STS-41D repülés űrpilótája.
Az STS-41D-n a miénk lett a shuttle-éra első felszállás-megszakítása: a főhajtóművek beindultak, de egy pár másodperccel a felszállás előtt leálltak valamilyen hajtóműprobléma miatt. Igen nehéz pillanatok voltak ezek a feleségemnek. Az irányító központ tetejéről nézte a startot pár mérföldnyi távolságról. Először azt látta, ahogy egy csomó füst tör elő a hajtóművek alól, aztán hallotta a hangosbemondóból: „Megszakítás, megszakítás, megszakítás”. Aztán odaért hozzájuk a hanghullám, egy nagy mennydörgés, miután elhangzott a megszakításjelzés. Szegény azt gondolta, valami felrobbant.
Számunkra, az űrrepülőgép fedélzetén ülők számára hatalmas csalódás volt az egész. Legalább 10 másodpercig csend volt a fedélzeten. Miután a hajtómű leállt, semmi mást nem lehetett hallani, csak a sirályok rikácsolását odakinn, amelyeket a hangorkán riasztott fel. Aztán Steven Hayley szólalt meg, „Tyű, azt gondoltam, sokkal magasabban leszünk, mikor leáll a hajtómű”. Ez aztán megtörte a jeget és mindenkit megnevettetett.
(Video: NASA)
Az egész egy megrepedt hidrogénvezeték miatt volt, ami tüzet fogott. Így aztán beindult az elárasztó rendszer is, vizet zúdítva az űrsiklóra, hogy eloltsa a tüzet. Így amikor kihoztak bennünket, és elhagytuk a liftet az indítóállás alján, szó szerint át kellett mennünk egy vízesés alatt. Ez még abban az időben volt, amikor csak azokat a vékony kék űrruhákat viseltük a mai ormótlan narancssárga szkafanderek helyett. Teljesen bőrig áztunk bennük. Aztán beszálltunk az űrhajósok kisbuszába, amiben ment a légkondicionálás, ezért hideg is volt benne. Ahogy távolodtunk az indítóállástól, mindannyian a kisbusz hátsó ablakában szorongtunk. Hátrafelé bámultunk az űrsiklóra, dideregve, bőrig ázva, mint a kiöntött ürgék.
Aztán kicsit később hazaengedtek bennünket, mivel nyilvánvaló volt, hogy egy darabig nem repülünk. Elvittem a családot Disneylandbe, és pár óra múltán a Space Mountain oldalában voltunk. És a feleségem csak annyit mondott: „Nos, azt hiszem nem teljesen ezt gondoltad, hogy ma ezt fogod csinálni, ugye?”
Dancsó Béla
1986. január 28. A NASA legértelmetlenebb katasztrófája, a Challenger-katasztrófa, amely a start után 74 másodperccel 7 űrhajóst ragadott a halálba, köztük egy civil tanárnőt, Christa McAuliffe-ot.
