Ma ünnepeljük az Apollo-13 felszállásának negyvenedik évfordulóját. Az Apollo program egyik legizgalmasabb küldetése mit sem veszített érdekességéből négy évtized alatt.
Szerencsés kudarc, űrhajó-törés, meghiúsult holdraszállás. Talán e szavakkal jellemezhetjük a legjobban a negyven évvel ezelőtt elindult missziót. Pedig az indulás előtt még az unalom szaga lengte körül, csak a legénységgel kapcsolatos „kavarás” Alan Shepard és a NASA orvosai részéről jelentett némi újdonságot a küldetéssel kapcsolatban. Ekkor még úgy tűnt, hogy az Igazgatóság szerelvénye sínen van, az eredetileg tíz leszállásra tervezett emberes Hold-felderítés a NASA-tól megszokott precizitással érkezett el a harmadik landoláshoz.
„A rakéta emelkedik…”
Azonban április 13. a küldetés és az egész Apollo program számára a be nem teljesedést és a korai véget hozta el. A kiszolgálóegység oxigéntartályának felrobbanása nem csak a holdraszállást „ugrasztotta ki azonnal a repülési tervből”, hanem még a legénységet is közvetlen életveszélybe taszította egyazon aktussal. A földi személyzet és a háromtagú legénység heroikus erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Hold egyszeri megkerülése után egyáltalán hazaérjen az Apollo-13, ami végül – hála a Gondviselésnek – sikerrel megtörtént április 17-én.
„Ég veled, Aquarius, és köszönjük…”
A kudarc, még ha szerencsés is volt, beláthatatlan következményekkel járt a holdprogramra nézve. Ezt azonban nyíltan soha sem mondta ki senki. Egyrészt a NASA vezetői számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy Holdra szálló küldetés tragédiába torkollására valós esély van. Másrészt az Amerikai Egyesült Államok vezetése számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a NASA Hold-programja nem a legjobb befektetés: költséges és veszélyes vállalkozás. Ráadásul a közvélemény lelkesedése is elenyészett már a holdraszállások iránt… Nixon elnök a fennálló helyzetet kihasználva megvonta az utolsó két repülés – az Apollo-18 és 19 – pénzügyi támogatását, magyarul mondva döntés született arról, hogy a NASA nem fog pénzt kapni az utolsó két leszállás levezénylésére. (Az Apollo-20 már korábban, az Apollo-13 felszállása előtt kikerült a menetrendből, mivel a Skylab programhoz is szükség volt egy Saturn-V rakétára: ezt az utolsó Apollo törlésével „állították elő”.) Ugyan senki sem mondta ki, de eme kedvezőtlen döntésben szerepe volt a 13-as kudarcának, nem is kicsit. Azonban egyedül Nixon népszerűségi indexe profitált a program megkurtításából…
Az űrhivatal tiltakozott, jobban mondva tiltakozgatott a döntés miatt, mondván hogy hatalmas pazarlás kihasználatlanul hagyni két utat, mivel az ezekhez szükséges hardver (hordozórakéták, Apollo űrhajók) és a kijelölt legénységek is készen állnak. Ez az „ellenkezés” azonban inkább volt jelképes, mint valós: a legtöbb NASA-vezető a lelke mélyén inkább örült neki, hogy kettővel kevesebb legénység viszi vásárra a bőrét egy olyan célért, amit már 1969. július 20-án elértek (emlékezzünk: az USA célja csak a sikeres emberes leszállás volt, nem a Hold tudományos felderítése!). Senkinek sem hiányzott három emberélet feláldozása az „űrhajózás oltárán”, és hát a 13-assal történtek ennek a holdprogrammal kapcsolatos esélyeire elég jó bizonyítékkal szolgáltak. Úgyhogy a NASA vezetése a színfalak mögött rábólintott a döntésre, csak a tudósok és az űrhajósok tiltakozása volt teljesen őszinte.
Pedig – elég sok vélemény szerint – ha a NASA keményen sarkára állt volna a 18-as és a 19-es megmentéséért, valószínűleg sikerrel jártak volna. Egyetlen ok miatt: a legyártott rakéták és Hold-űrhajók készen álltak… Az Igazgatóság viszont inkább az ígéretes jövőre – a Skylab-re és az eljövendő Space Shuttle-re – koncentrált a bizonytalan jelen helyett, és végül nem állt sarkára az utolsó két holdraszállás megvalósításáért.
A legénység újra itthon, csalódottan ugyan, de ami fontosabb: épségben és egy darabban…
Viszont merő igazságtalanság volna Jim Lovell, Fred Haise és Jack Swigert űrhajósok legendás küldetésével szemben, ha csak a repülés negatív oldalát és negatív következményeit vázolnánk fel. Hatalmas bravúr volt, hogy a legénység a sérült hajóval egyáltalán haza tudott térni a Földre, hogy nem haltak meg a világűrben, pedig erre minden esélyük megvolt. Eme teljesítmény nem csak a legénységet és a földi irányítást minősíti pozitívan, hanem az Apollo űrhajót – különösen a holdkompot – is. Az egész LOR koncepció második diadala volt az, hogy túlélte a „kalandot” a legénység: ugyanis ez csakis annak volt köszönhető, hogy két autonóm részből állt a Hold-űrhajó, amivel útnak indulnak…(Képek: NASA)
Kapcsolódó cikkek:
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (1. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (2. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (3. rész)
Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13
(4. – befejező - rész)
1967. november 9. Általában az ismeretlenség köde veszi körül ezt a dátumot, pedig elmondhatjuk, hogy az űrhajózás egyik legnagyobb piros betűs ünnepe kellene, hogy legyen.
