A világ első űrhajósa mindenféle baj nélkül Föld körüli pályára állt. A TASZSZ ekkor jelentette be a világnak is a hírt: „A Szovjetunió felbocsátotta a világ első embert szállító űrhajóját…”
Gagarin mindeközben tudatta az irányítással, hogy elámult: – Súlytalanságban vagyok. Látom a Földet. Látom a felhőket. Jól érzem magam. Milyen gyönyörű… A Vosztok rendben tette a dolgát, az űrhajó(s) pályára állt és hamarosan elhagyta a Szovjetunió keleti partvidékét, belépve a végtelen Csendes-óceán fölé. Valahol itt, az egyhangú vízfelület fölött „esteledett rá” az űrhajósra, a Vosztok berepült az éjszakai féltekére. A TASZSZ bejelentése egy dolog, gondolták az amerikaiak, bizonyosság kell. A hadsereg fülei, a rádió-követőállomások pásztázni kezdték az eget. Egy kis atollon befogtak egy gyenge rádiójelet egy furcsa, mozgó csillag felől: egy ember szívverését rögzítették. Az USA ebből a pár másodpercnyi sinusritmusból értesült a totális vereségről.
Szerencsére ehelyett Gagarin alig tudott betelni a látvánnyal, amíg a napfény engedte a nézelődést, majd utána szelíd dúdolgatással ütötte agyon az időt. A napfényre bukkanva elkövetkezett az orvosi félelmek legvégső cáfolatának ideje, amikor a repülési terv szerint ennie és innia kellett az űrhajósnak. Gagarin evett, ivott és határozottan semmi nem változott a közérzetében, hacsak az nem, hogy jóllakott, bár előtte sem volt éhes.
A „hajnali étkezés” – már ami a földrajzi helyet illeti – az Atlanti-óceán fölött (a Horn-fok környékén) érte Gagarint. Ahogy Afrika atlanti-óceáni partjai jó negyedóra múltán felbukkantak, lassan eljött a leszállás ideje. Az egész út legkockázatosabb része következett el a repülési idő 78. percénél: egy fékezéssel bele kellett újra merülni a légkörbe, hogy a mozgási energia tomboló hővé alakuljon. Ehhez először le kellett választani az űrhajó műszaki egységét. Egy kábel azonban nagyon ragaszkodott és nem oldott el, a sikeres leválasztás dacára mégis együtt tartva a két egységet. Az ébredő légerők hatására egymás körüli pörgésbe ment a Vosztok két darabja, de aztán szerencsére hamar elpattant a ragaszkodó kábel és a leszállóegység végre hőpajzsát mutathatta a repülési irány felé. Az űrhajós a műszereket figyelte, de az ablakon is ki-kitekingetett, ahol a pokol kezdett körvonalazódni. A súrlódástól felizzó levegő tűzgolyóként fonta körül a Vosztokot. Közben a levegő ionizációja miatt a rádió elnémult pár percre. A lassulás fokozatosan az elviselhetetlenségig fokozódott, a fájdalomküszöböt is átlépve préselte Gagarint az ülésébe.
A megpróbáltatások aztán ahogy jöttek, fokozatosan tovatűntek. Az űrhajó rendszerei mintaszerűen tették a dolgukat és a Vosztok-1 nemsokára az ejtőernyőjén függve ereszkedett alá a kazah sztyeppe felé. De a leszállásba ekkor még egy utolsó műveletet iktattak a mérnökök, nem csak simán lehuppant a földre a kabin. A műveleti tervek szerint a megfelelő magasságot elérve egy automatika katapultálta Gagarint az ülésével a kabinból, hogy saját, önálló ejtőernyőjén érjen le. A világelső – nem bízván a rendszerben – a meghatározott idő előtt pár pillanattal maga aktiválta a katapultülést, aztán rendben ereszkedett a talajra. Ebben a pillanatban azonban még hivatalos értelemben Gagarin nem volt űrutazó. A repülési rekordokat hitelesítő szervezet, a FAI egy meglehetősen merev kritériumrendszert írt elő: űrutazónak az tekinthető, aki átlépi a 100 km-es magasságot, megtesz egy teljes Föld körüli fordulatot és a felszállást és leszállást ugyanabban az űrhajóban hajtja végre. Csakhogy Gagarin nem az űrhajójában ért földet, ráadásul Bajkonurtól is még majd 400 kilométernyire nyugatra volt, azaz nem tette meg a teljes kört. A szovjet hatóságok meg is kezdték a ködösítést a leszállással kapcsolatban, csak hogy meglegyen az a rekord.
Bár a leszállás végső fázisában megvolt a rádiókapcsolat, Gagarint mégsem várták mentőalakulatok. Egy helyi traktoros rohant el a közeli faluba, Szmelkovkába, hogy segítséget hozzon, míg a hivatalos telefonokon híre járta a leszállásnak és megindultak a hivatalos kutató-mentő egységek. Gagarint a földeken dolgozó parasztok vették körül. Kicsit furcsa szerzet volt a narancssárga szkafanderében az égből pottyant figura a középkoritól alig elrugaszkodott életmódú kolhozparasztok számára.
A titkolózás áthidalta a hitelesítéssel kapcsolatos problémákat és néhány nap múlva Gagarin hivatalosan is az első lett az űrben. A lényeg azonban az volt, hogy az ember baj nélkül megjárta az új közeget, a borúlátó jóslatok ellenére meghódította a világűrt is. Hogy az egy kör nem sok tapasztalatot adott? Ez akkor még nem számított. Maga Gagarin viszont egy érdekes tapasztalattal lett gazdagabb, melyet alig tudott megfogalmazni: „Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor újra szovjet földre léphettem. Először a büszkeség töltött el, mivel sikeresen teljesítettem a feladatomat. Általánosságban egyetlen szóval lehetne kifejezni az összes érzésemet: öröm”. Kapcsolódó cikkek:
Az éjszakai félteke sötét semmittevésében Gagarin énekléssel foglalta el magát (a Moszkva parti esték hallatszottak a rádióban). Közben időnként, amikor rádiókapcsolatot tudtak létesíteni vele, jelentette a hogylétét. Talán ez volt az űrhajós legfontosabb dolga odafenn, igazolnia kellett, hogy jól van és túl fogja élni az emberfeletti kalandot. A repülés előtt ugyanis azt jósolták az orvosok, hogy az emberi szervezet bajban lesz odafönn mind fizikálisan, mind mentálisan. A súlytalanságban a vérkeringés összeomlásától és ezzel az űrutazó halálától tartottak a szakemberek, illetve attól, hogy az űrhajós szervezetéből olyan reakciókat vált ki a megváltozott környezet, hogy majd nem tudja irányítani az űrhajót. Emellett mentális felhők is gyülekeztek. Pszichológusok szerint a Földtől való elszakadás végtelen magányérzetet kelthet az űrhajósban, ami egyfajta űrtébolyhoz vezethet.
Ember az űrben! 45 éve repült Jurij Gagarin (1. rész)
45 éve más világot éltünk. Ha másért nem, hát azért, mert akkor a hír – miszerint egy ember repül a világűrben – szenzáció-bombaként robbant világszerte. Jurij Alekszejevics Gagarin egyszer kerülte meg a Földet akkor.
