A fényképezési technológia fejlesztése azonban nem volt elég az üdvösséghez. Kellett még egy kis fifika is hozzá.
A szondák, hőpajzsok, ejtőernyők ugyanis nem voltak nagyobbak, mint két-három pixel nagyságú pöttyök az egyébként is göröngyös marstalajon. A kereséshez egy korábban kifejlesztett technikát alkalmaztak. Az összes sikeres leszállóegység esetében rendelkezésre álltak a felszínen készített panorámafotók, melyeken kisebb-nagyobb tájékozódási pontokat lehetett találni. A leszállási térségről, felülről készült fotókon a kutatók megkeresték a felszíni fotók kitüntetett pontjait – hegycsúcsokat, kráterperemeket – és már három ilyen ponton át húzott egyenessel (a jó öreg háromszögelési módszer elvei szerint) a metszéspont környékén jó esély mutatkozott a felfedezésekre.
A Twin Peaks csúcsai a helyszínen, a Pathfinder panorámaképén
A Twin Peaks és a North Hill az MGS képein, immár háromszögelési pontként, és a megtalált Pathfinder szonda a vonalak metszéspontjában
A Pathfinderrel könnyű volt a kutatók dolga: a Twin Peaks kettős hegycsúcsa és a nagyjából 90 fokra lévő North Hill csipkéi kitűnő háromszögelési pontok voltak és a várt helyen ott is trónolt a leszállóegység. Mellette a Sojourner minirover végállomása, a Yogi (Maci Laci) szikla (a kis rover már túl kicsi volt a „felturbózott” MOC-nak).
A Viking-1-gyel már nehezebb volt a helyzet. A háromszögelő vonalak jelezte helyen nem volt semmi. A szondát por borította, a képkontrasztok jó messze álltak a nagyobb és fénylő MER-ek nyújtotta képtől. A kutatócsoport nem csüggedt és megtalálta a hibát. A kevésbé ismert leszállóhelyet évtizedekig rosszul gondolták a NASA-nál. A kijelölt helytől öt kilométerre egy ugyanolyan helyszögekkel rendelkező krátercsoportosulást kezdtek vizsgálni és íme, ott ült a Viking-1.
A Viking-1 kereséséhez használt fotók
A munka egyre nehezebb lett, ahogy a következő jelölt került kameravégre. A Viking-2-nél nem volt értelme háromszögelni, mivel olyan jellegtelenül sík terepre szállt le. Itt nem maradt más, mint a találgatás. Ezúttal a jó megérzés segített: a szondát mindössze 500 méterre találták meg attól a helytől, ahol kezdetben a képre böktek a kutatók.
A Viking-2 kereséséhez használt fotók
A legnehezebb feladat végül a közelmúlt két szerencsétlenül járt leszállóegységének megtalálása volt. Ezekről sem rádiójel, sem felszíni fotó nem segítette fellebbenteni a fátylat. A Beagle-2 megtalálásáról már az első pillanatokban lemondtak. Az MGS-nek úgy 60 évébe telne a teljes leszállási zóna – a lehetséges „roncsmező” – szisztematikus feltérképezésére. A Mars Polar Lander könnyebb zsákmánynak ígérkezett. Ehhez a lehetséges terület leszűkítésére volt szükség, amihez a korábbi hibakereső vizsgálatok adtak támpontokat. Az öt évvel korábbi kudarc vizsgálatakor a jelek arra mutattak, hogy a szonda a végfázisban veszett oda (a vizsgálatot végző mérnökök szerint a leszállóegység pontosan a terv szerint ereszkedett ejtőernyőjén a talajig, ahol a leszállótalpak kinyílásakor olyan rezgés futott végig a szerkezeten, melyet az érzékelők tévesen a talajérintésként érzékeltek és ekkor az automatika leállította a leszálló hajtóművet, minekutána a még mindig 28-30 méter magasan lebegő szonda lezuhant a talajra és tönkrement). Így az eredeti célellipszist lehetett elővenni, ahol a mostani roverekhez teljesen hasonló nyomokat kellett keresni, lévén, hogy az MPL is ugyanazokat az ejtőernyőket használta. A siker nem maradt el.
A NASA immár tudja, hol vannak a szondái és megvan a technikája, hogy a későbbieket is pontosan megtalálja. Mi is ennek a gyakorlati haszna? A jövőben induló szondáknál, a jövőben induló még jobb képességű kamerák pontosan fel fogják tudni térképezni a leszállási helyet, pontosabban bekalibrálva a keringő egységek műszereit a felszíni mérések eredményei alapján. Tudni lehet majd mi lett egyik, vagy másik szonda sorsa és az esetlegesen bekövetkező kudarcoknál a vizsgálók pontosabb képet kaphatnak a hiba mibenlétéről, kiküszöbölendő azt a későbbi fejlesztéseknél. És van egy még távolibb haszna is. Ma az egyetlen használható marsraszállási stratégiának Robert Zubrin terve számít. Eszerint a visszatérőegységet jóval az emberes leszállás előtt kell lejuttatni a Mars felszínére, hogy az ott tudja előállítani a hazaúthoz szükséges üzemanyagot. A leszállóegységről pedig nagyon pontosan kell tudni hova szállt le (mert nagyon pontosan mellé kell majd leszállítani az emberes űrhajót is) és figyelemmel kell kísérni, hogy nem történik-e valami baja.
Persze míg az első zászlókat lengeti majd a marsi szél, jónéhány marskutató szondát kereshetnek meg a keringő egységek kamerái és a lelkes kutatók.
(Képek: www.msss.com, www.jpl.nasa.gov) Kapcsolódó cikkek:
Öt tű egy szénakazalban (1. rész)
Megtaláták az elveszett Mars-szondát!
Mint azt már hírül adtuk, a NASA megtalálta a balvégzetű Mars Polar Lander leszállóegységét. A kutatók nem álltak meg ezen a ponton: „egy füst alatt” meglett az összes amerikai leszállóegység.
