Európai mozaik – 2024. március

Sorozatunkban az ESA és az európai országok űrtevékenységének olyan híreivel jelentkezünk, melyek önálló cikkhez rövidek, ám talán mégsem érdektelenek.

Űrcsillagászat és bolygókutatás

A tőlünk mintegy 1,5 millió km-re lévő európai Euclid űrtávcső „látásában” keletkezett problémát sikerült távolról korrigálni. A 120 cm átmérőjű főtükörrel szerelt, 2023 nyarán indított űrteleszkóp az Univerzium sötét anyagát kutatja, az L₂ Lagrange-pont környezetéből. A probléma az volt, hogy az űrtávcső optikai rendszerére az elmúlt hónapokban néhány nanométernyi jégréteg rakódott. A megoldást azt jelentette, hogy az érintett, kisebb méretű segéd tükröt –147 °C-ról –113 °C-ra melegítették, amitől a jég eltűnt. Szinte biztos, hogy a műveletet 6–12 havonta meg kell majd ismételni, de így talán elérhető lesz az űreszköz tervezett (6 éves) élettartama.

(Fantáziakép: ESA)

Úgy tűnik, hogy a Voyage 2050 program részeként az ESA következő Naprendszer-kutató nagy „flagship” (zászlóshajó) űrszondája a Szaturnusz Enceladus nevű jeges holdját látogathatja meg. A küldetés az olyan nagy programokat követi, mint az ugyancsak óceáni világokat, a Jupiter jeges holdjait kutató JUICE, a gravitációs hullámok detektálására készülő LISA, vagy a New Athena röntgencsillagászati űrtávcső. A leglátványosabb gyűrűs bolygó körül keringő gyönyörű „jéggolyó”, a felszín alatti óceánnal rendelkező, látványos vízgőz gejzíreket lövellő Enceladus igazán izgalmas célpont lehet. A belső árapályfűtés, a felszín alatti óceán, és az abban lévő szerves összetevők ideális jelöltté teszik a holdat az élet kutatása szempontjából.

Az Enceladus hold, illetve jeges gejzírjei, ahogy azt a Cassini 2010-ben látta. (Képek: NASA / JPL / Space Science Institute)

Az űrügynökség felkérésére bolygókutatók és mérnökök vizsgálták a küldetés bonyolultságát, lehetőségét és tudományos potenciálját. Javaslatuk után elkezdődhet a projekt, melynek eredményeként a 2040-es években indulhat el egy Ariane-6 rakétával az űrszonda a Szaturnusz rendszere felé. A célok között a leglátványosabb az Enceladuson történő landolás lehet, azzal a céllal, hogy mintát vegyenek az óceánból. Az Enceladuson kívül az űreszköz természetesen további Szaturnusz-holdakat is részletesen fog vizsgálni

Ariane-6

Február 28-án Francia Guayanában „kicsomagolták” az első (repülőképes) Ariane-6 rakétát, majd márciusban megkezdték az összeszerelését. Március 11-én elkészültek az első gyorsítórakéta (booster) összeszerelésével. Utána 13-án a földi kiszolgáló rendszerek tesztelésére és a földi kiszolgálás gyakorlásárára szánt (nem repülőképes) tesztpéldányt szétszedték a startállásban. Ezzel felszabadult a hely a repülő példány felállítására és integrált tesztjeire. Március 14-én megkezdték a második booster összeépítését. A következő napon összeillesztették a központi fokozatot alkotó alsó (LLPM) és felső (ULPM) folyékony hajtóanyagú blokkokat. Miután 13-án a vízszintes szerelőcsarnokba került a földi tesztpéldány központi egysége, majd 15-én ugyanott összeállt az első repülőpéldány azonos rendszere. Így március második felében két, ránézésre szinte teljesen azonos első/központi Ariane-6 fokozat várta további sorsát egymás mellett.

Ábránkon az európai rakétacsalád. Balról jobbra a Vega, a Vega-C, a (már kivont) Ariane-5 ECA, az Ariane-62 és az Ariane-64. (Kép: ESA / David Ducros, Jacky Huart, 2016

Az első Ariane-6 indítására legkorábban június 15-én, lekésőbb július 31-én kerülhet sor. A rakéta berepülésén a tömegmakettel kombinált mérőkonténeren kívül is szállít majd hasznos terheket. Összesen négy különféle műholdszállító és kivető eszköz – az ExoPOD 12U, az OOV CUBE, a RAMI 12U és a CURIUM ONE – kerül az orrburkolat alá. Ezek mellé kerül két visszatérő „kapszula”, a BIKINI DEMO és a SPACECASE SC-01. A kivetőkben, illetve magán a tömegmaketten (platformon) összesen kilenc különböző műhold is utazik majd. A hasznos terheket egymás után engedik el a 600 km magasra tervezett körpályán. Ezek közül kiemelendő a fiatal európai szakemberek által épített YPSat, amelyről már többször írtunk.

Egy 2022-es rakománytervezet. Hamarosan meglátjuk, hogy végül kik repülnek… (Kép: Arianespace)

Amennyiben az első repülés zökkenőmentes lesz, a második – szintén két gyorsítórakétával szerelt – Ariane-6-os (Ariane-62) indítására akkor is csak az év utolsó negyedévében kerülhet sor. (Nyilvánvalóan akarnak időt hagyni az első repülés adatainak részletes elemzésére.) Ez lenne az első napszinkron pályás indítás, a rakomány egy francia katonai felderítő hold (CSO-3, képükön) lesz. A CSO (Composante Spatiale Optique, optikai űrkomponens) sorozat az azonos feladatú Helios-2 holdakat váltja. A CSO tulajdonképpen a francia hozzájárulás a többnemzetiségű európai katonai műholdas felderítési kapacitáshoz (MUSIS – Multinational Space-based Imaging System for Surveillance, Reconnaissance and Observation). A CSO költségvetése 1,9 milliárd euró, amely magában foglalja három műhold építését, valamint a földi infrastruktúra tíz éves üzemelését. A három műhold közül az első (CSO-1) 800 km, míg a CSO-2 nevű második 480 km magas pályára került 2018 decemberében, illetve 2020 decemberében. Bár a két (illetve a majdani harmadik) műhold optikai rendszere azonos, az eltérő pályamagasság miatt a CSO-1 legjobb felszíni felbontását 35 cm-re, míg a CSO-2-ét 20 cm-re becsülik az iparági szakértők. A CSO-3 legfontosabb feladata a visszatérési idő csökkentése lesz.

Röviden Március 12-én és 14-én egy-egy Improved Orion rakétaszonda (ballisztikus rakéta) emelkedett fel szuborbitális repülésre a Svédország északi részén található Esrange űrközpontból. A rakéták a német Repülési és Űrrepülési Ügynökség (DLR) és a svéd Oktatási és Kutatási Minisztérium (SNSA) közös oktatási projektjeit, a REXUS-32-t és a REXUS-31-et (igen, fordított sorrendben!) emelték fel 76, illetve 78,5 km-es magasságba.

Március 24-én a Kiruna közelében található Esrange csendjét újra rakétahajtómű hangja verte fel. Ekkor egy brazil VSB-30 szuborbitális rakéta 252 km magasra jutattat a TEXUS-60 súlytalansági kísérleti csomagot. A közös német–európai rakétaprogram soron következő tagjának berendezéseit a német MORABA (Mobile Raketenbasis) – a DLR oberpfaffenhofeni Space Operations and Astronaut Training Centerének egyik részlege – állította össze.

Márciusban az ESA egy magas beosztású vezetőkből álló küldöttsége egyhetes látogatást tett az Indiai Űrkutatási Szervezet (ISRO, Indian Space Research Organisation) különféle létesítményeiben, és az európai–indiai űregyüttműködésről tárgyalt. A közös projektek kidolgozása megkezdődött. Az ezekhez szükséges költségvetési igényeket az ESA-tagállamok 2025-ös miniszteri találkozóján fogják elfogadtatni.

Az Egyesült Királyság űrügynökségét öt és fél éve vezető Lizzie Kerr (balra) június 30-i nyugdíjazása miatt új ügyvezető igazgatóra van szükség. Egy márciusi bejelentés szerint a UK Space első embere július 1-től Colin Baldwin lesz. Baldwin (jobbra) 2022 júniusa óta már a UK Space-nél dolgozik, az űrpolitikai vezető (Head of Policy) akkor létrehozott pozíciójában.

Áprilisban várható a következő két Galileo helymeghatározó és navigációs műhold indítása. A kourou-i Szojuz startok ellehetetlenülése, és az Ariane-6 folyamatos csúszása miatt a Galileo FOC FM25 és FM26 jelű űreszközök végül a SpaceX Falcon-9 Block-5-ös rakétájával startolnak.

Legkorábban májusban indulhat az a Falcon-9 rakéta, amely az európai–japán (ESA–JAXA) EarthCARE földmegfigyelő holdat állíthatja pályára. Az űreszköz a Living Planet program keresztségében az Earth Explorer-6 nevet viseli. Ugyanebben a hónapban talán bemutatkozhat a brit Skyrora vállalat Skyrora XL rakétája is a Shetland-szigeteken található SaxaVord indítóhelyről.

Kapcsolódó cikkek:
Elindult az Euclid
Euclid: megérkezés a Lagrange-ponthoz
Euclid: javítva!
Voyage 2050: vitorlabontás
Óceán vagy zárványok?
Egy jeges hold forró belseje
Európai mozaik – 2024. február (1. rész)
Ariane-6: fontos főpróbán túl
Hordozórakéta-válság Európában
CSO-1: francia kémműhold Szojuz rakétával
CSO-2: új francia kémműhold