Valószínűleg sikerült megtalálni testvérbolygónkon, a Vénuszon a legősibb és legnagyobb krátert – amilyent még sohasem láttunk.
Az alakzatra a Vénusz felszíne egyik legősibb részének feltérképezése során bukkantak rá. Különös, de természetének pontos megértését a Jupiter két jeges holdjának tanulmányozása segítette.
A kőzetbolygók közül a legkevésbé a Vénusz felszínét ismerjük, mert a bolygó sűrű, átlátszatlan légköre eltakarja szemünk – és az űrszondák – szeme elől, csak radarmérésekkel tapogatható le. Ezeket elemezve a kutatók körülbelül 1000 becsapódásos eredetű krátert azonosítottak a bolygó felszínén. Ellentétben a Merkúr, a Mars és a Hold krátereivel, amelyek a Naprendszer történetének korai időszakában, első két és fél milliárd évében keletkeztek, a Vénusz becsapódásos kráterei jóval fiatalabbak, a legidősebb is csak egymilliárd éves lehet. További különbség, hogy míg a Merkúr, a Mars és a Hold legnagyobb krátereinek átmérője meghaladja az 1500 kilométert, a fiatal vénuszi kráterek 300 kilométeresnél kisebbek.
A tesszerák a Vénusz sok rejtélyének egyike, kialakulásuk máig ismeretlen. A radarképen az Alpha Regio látható, a világos terület a tesszerákra jellemző, egyenetlen felszínre utal. (Kép: NASA / JPL)
A legújabb felfedezés azonban sokkal régebbi korszakba vezet. A Planetary Science Institute kutatója, Vicki Hansen és munkatársai a Vénusz legősibb felszíni alakzatainak, az úgynevezett tesszeráknak (tesserae) a feltérképezésén dolgoztak. Ezek a területek erősen tagoltak, kialakulásuk egyelőre ismeretlen, de abban egyetértés van a szakemberek között, hogy legalább 1,5 milliárd évesek. A tesszerák kizárólag a Vénuszon fordulnak elő, kiterjedésük jellemzően több száz és több ezer kilométer, és együttesen a bolygó felszínének mintegy 10%-át borítják. A tesszerák feltérképezése során a kutatók meglepve állapították meg, hogy egyikük, a Haasttse-baad Tessera egy kör alakú, többszörösen gyűrűs struktúrát tartalmaz, amelynek átmérője 1500 km, és amelyhez hasonlót még soha nem láttak.
A Haasttse-baad tesseráról (fent) készített radarképen felismerhető a koncentrikus gyűrűk sorozata. A terület geológiai térképén a fekete vonalak még hangsúlyosabban jelenítik meg a gyűrűs szerkezetet. (Kép: Lopez et al. / Journal of Geophysical Research: Planets 2024)
Ha a struktúra becsapódásos eredetű lenne, akkor átmérője több mint ötszöröse lenne a második legnagyobb ilyen alakzat átmérőjének, viszont az óriási méret összhangban lenne a fiatal Naprendszerben gyakori, nagy tömegű testeknek a bolygóba ütközésével. A feltevés ellenőrzése céljából Hansen és munkatársai nemcsak magát a gyűrűs struktúrát vizsgálták meg, hanem hasonló alakzatokat kerestek más égitesteken is. Ilyeneket azonban sem a többi kőzetbolygón, sem a Holdon nem találtak. Hasonló, nagyméretű, gyűrűs alakzatokat azonosítottak viszont két, a kőzetbolygóktól nagyon eltérő jellegű égitesten, a Jupiter két jeges holdján, a Valhalla-krátert a Callistón és a Tyre-krátert az Europán. Korábbi vizsgálatok eredménye szerint azonban az utóbbi két alakzat úgy keletkezhetett, hogy egy becsapódó égitest átszakította a holdak kérgét, és a mélyből feltört a kéreg alatti óceánok vize.
A Valhalla-kráternek nevezett, nagy, gyűrűs alakzat a Jupiter Callisto holdján. (Kép: NASA)
Következő lépésként tisztázni kellett, hogyan keletkezhetett a hatalmas gyűrűs alakzat a Vénuszon. A szakemberek kutatásaik eredményéről a Journal of Geophysical Research: Planets folyóiratban számoltak be, eszerint a Vénuszon ugyancsak a kérget átszakító becsapódás hozta létre a gyűrűs struktúrát, csak a bolygón nem víz, hanem láva tört fel a mélyből az esemény következtében. Modellszámításokkal megállapították, hogy egyetlen nagy égitest becsapódása átszakíthatta ugyan a bolygó csupán 6 km vastag kérgét, kiömölhet a láva, és létrejöhet a tesszerákra jellemző „megszilárdult tajték” struktúra, azonban egyetlen becsapódás nem hozhatja létre egyidejűleg a gyűrűs szerkezetet.
Ennek létrejöttéhez bonyolultabb folyamatra lehetett szükség. Feltételezik, hogy első lépésként egy becsapódás létrehozta a tesszerákra jellemző felszínt, valamint a becsapódás hője által megolvasztott kőzetből álló lávatavat, amelyet vékony kéreg borított. Ezután, amikor a láva még folyékony volt, újabb becsapódás érte ugyanazt a területet, amikor a láva még folyékony volt, az ekkor kidobódó anyag pedig már létrehozhatta a gyűrűs struktúrát. Bár kicsi annak a valószínűsége, hogy ugyanazon a helyen két nagy erejű becsapódás történjék, azonban a kutatók rámutatnak arra, hogy az első becsapódás nyomán kialakult lávató évmilliókig folyékony maradhatott, így elég hosszú idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a második becsapódás még a láva folyékony állapotában érje a területet, és kialakuljon a gyűrűs struktúra. Talán nem meglepő, de a kutatók hangsúlyozzák, hogy a következő Vénusz-küldetések fontos feladata lehet a hipotézisüket alátámasztó vagy megcáfoló adatok gyűjtése. Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Meglepő képek a Vénuszról
Működnek-e a Vénusz vulkánjai?
Két Vénusz-szonda
A Vénusz hangja
A legrégebbi és legnagyobb becsapódásos eredetű alakzat a Vénuszon (Sky & Telescope)
Mérföldkőhöz érkezett a NASA következő nagy űrtávcsövének építse, a főtükröt és a segédtükröket tartalmazó optikai egységet összeépítették a hardver többi részével.
