A Mercury program a korábbi zajos külsőségekhez képes lenyugodott és a munka – a versenybeli vereség végérvényessé válása miatt – a tapasztalatszerzésre összpontosult.
Az űrversenyben az első csata néhány pengevillanással eldőlt, a Mercury program könnyűnek találtatott a Szovjetunió Voszhod programjával szemben. Mégis nagy szüksége volt az amerikaiaknak egy űrprogramra, amivel tapasztalatokat szerezhettek, amivel a Kennedy elnök által kitűzött még nagyobb cél – a Hold elérése – érdekében előrébb léphettek. A következő "Mercury-lépés" mégis "csak" Glenn repülésének megismétlése volt, a következő űrhajót egy három fordulatos repülésre tervezték felküldeni. Ez beleillett abba a koncepcióba, amit az első űrugrás után alakítottal ki, hogy az elért teljesítményeket a következő úton megismételték igazolván, ez valódi jártasságot takar és nem véletlenül sikerült.
A második amerikai Föld körüli pályán történő repülésre 1962. májusát tűzték ki. A Mercury-Atlas-7 repülés céljai közé immár tudományos megfigyelések is társultak. Azonban a kezdet rögtön rosszul sikerült. A kijelölt űrhajós, Deke Slayton egy centrifugateszt után rossz EKG-t produkált. A vizsgálatok egy ritka szívrendellenességet, idiopatikus kamrai fibrillációt állapítottak meg: az űrhajós szíve mindenféle érzékelhető jelzés nélkül szabálytalanul kezdett verni, igaz ebből ő maga semmi különösebbet nem érzett. Slaytontól azonnal elvették az űrhajós státust, helyébe pedig máris belépett a tartalék, Scott Carpenter. Az 1962. május 24-i startra a haditengerészet berepülőpilótája készülhetett és így ő nevezhette el a következő űrhajót – amely név egyébként rádió hívójelül is szolgált -: Aurora-7.
A start simán lezajlott és Carpenter rendben ráállt a 32,5°-os hajlású, 260×154 km-es ellipszispályára. Mindössze három fordulat, nagyjából 5 órányi repülés várt rá. Ez alatt a Földet kellett fényképeznie, valamint egy folyadék súlytalanságbeli viselkedésével kellett kísérleteznie a szűkre szabott helyen. Egy további konkrét kísérlet várt az űrhajósra, egy a földfelszínen megjelenő felvillanást kellett volna megfigyelnie, de ez sikertelen maradt.
A technika ördöge azonban tartogatott extra feladatot is Carpenternek. A repülés során elromlott az állásszög-érzékelő szenzor, amely az űrhajó térbeli helyzetének meghatározásában játszott szerepet. Emiatt Carpenternek kézi irányítással kellett stabilan tartani a hajót. A kézi irányítás azonban zabálta a helyzetszabályzó fúvókákhoz használatos hidrogén-peroxidot. Olyannyira, hogy felmerült az idő előtti leszállás is. De hogy ne legyen egyszerű dolga az űrhajósnak, még egy pár dolog elromlott a hajóban. Először a biotelemetria, a földi irányítás nem tudta mi történik az űrhajós szervezetével, ezért többször kellett jelentenie az aktuális állapotát. Aztán tönkrement az űrhajó és az űrruha hőmérsékletét szabályozó egység. Ezek együtt meglehetősen sokat rontottak az űrhajós közérzetén, bár – a hivatalos megfogalmazás szerint – "nem befolyásolták jelentősen a küldetést".
A három kör hamar eltelt, a rábízott feladatokat sorra sikerrel oldotta meg Carpenter – a meghibásodások és az azok okozta figyelemmegosztás ellenére -, következhetett a leszállás. De előtte még egy véletlen folytán az űrhajós megtalálta a Glenn repülésén feltűnt szentjánosbogarak forrását. Carpenter beverte a könyökét a falba és az ablakon túl feltűnt egy raj szikrázó valami. A rezgések a külső borításon megtapadt jégkristályokat "Föld körüli pályára állították", és a napfénytől fényleni kezdtek. A véletlen mozdulattal sikerült bizonyítani, hogy a jelenség magától az űrhajótól származik, azaz nem az új közegre jellemző jelenségről van szó. A szikrák megfigyelése közben eljött a hazatérés ideje, ám a fékezőrakéták automatikája is elromlott, az űrhajósnak kézzel kellett beindítani őket. A rengeteg figyelemmegosztó probléma miatt Carpenter 5 másodpercet késett a rakéták aktiválásával. Emiatt a tervezet leszállási ponttól jelentősen eltért az űrhajó.
A légkörön baj nélkül jutott át az Aurora-7, csakhogy 405 kilométerrel arrébb volt, mint ahol várták. Mindezek tetejébe még rádió-összeköttetés sem volt az irányítással: Houstonban már a legrosszabbra gondoltak. Carpenternek közben egyéb baja is támadt, elfelejtette lezárni a nyomáskiegyenlítő levegőszelepet, amelyen keresztül elkezdett beáramlani a tengervíz a kabinba. A mentők végül megtalálták a "kissé" eltévelygett űrhajó(s)t. A Mercury-7 repülést pedig teljes sikerként könyvelhette el a NASA. Csak talán szegény Carpenter nem, aki a sok hibát és a késlekedést nem úszta meg szárazon. A társai ügyetlennek tartották értük, és soha többé nem számított rá a testület űrhajósként.
(Fotó: NASA)
2007. május 3-án elhunyt Wally Schirra, az egyetlen olyan amerikai űrhajós, aki repült a Mercury, a Gemini és az Apollo űrhajón.
